Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659

Vigyázz!

— 43 — települt pitypalattyot, s lám, még teljes holdvilágnál megszólal a mezőn a pacsirta. Ez az első nappali jellegű hang, a mi olyan most, mintha kopogtatása volna a hajnalnak: jöhet-e már? Kitalálni igyekszem, hol dalol az éber kis lantosok e legéberebbje s bizonyossággal állapítom meg, hogy ép úgy fent dicséri a kezdődő napot, akárcsak kibukkant volna már Phöbus Apolló a keleti éghatáron. Ő felsége jön; azt elárulja a halványzöld sáv, ami keleten megtöri az eddigi nagy egyformaságot. A hajnal jön s ez eszembe juttatja célomat. Vigyázva nézek ki a fedező tölgybokor két gálya közt a síkra és — megdobban a szívem. E sötét krumplitábla közepe táján egy nagy fekete test áll, mozdulatlanul, merev feszességgel. Majd kinézem a szememet, úgy igyekszem felfedezni egész körvonalát. Ni, az ott a feje; amögött nyúlik el hosszú, zömök teste. Most mintha mozdult volna. Mintha vigyázva szimatolna. Még azt is idáig hallom, hogy fúj. . . Itt a vén „remete"! A csudák istene tudja, hogy toppant így ide. Talán a krumplin túl terülő zabvetésből bújt ki. Vagy a völgy takarta el eddig . . . Most már le nem veszem róla a szememet. Lélekzetet venni is alig merek, hátha megorront s tovább áll. Pedig arra, hogy lőjjek, még sötét van. Ez a távolság világossal is elég volna, hogy ne legyen könnyű őkemét helyben marasztanom. Csak jobban hajnalodnék, reggelednék!