Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659

Végig az éren

— 36 — varázsolni. Megint suhog valami a fejem fölött s villámgyorsan csap le egy kis csörgő a szellős légi úton, ami kezd már homályosodni. Egészen itt az este, s a nád közt minduntalan történik valami, amit látni nem lehet, de kitalálni könnyű. A csapkodás, amit müvei, elárulja a játszó fiók-rucát; a lohos vén gácsérok ellenben ilyenkor is ösztönszerűleg bújnak; nagy zajt nem csinálnak. Mindössze egy-egy mély hápogással csalogatják le a felettök átváltó boldogokat, akik szabadon járhatják a határt, ameddig nekik tetszik. Már a hold is fent van s a mint szelid fénye végigömlik a',tájon: Palika kitolja a csónakot a partra. Ott hallgatom aztán a harmatos lápi rét szélén, hogy szól a nádi rigó, amelynek a száját nem lehet befogni. Valamelyik nádszál derekába kapaszkodva karattyol, fáradhatatlanul, mintha azt hinné, hogy idétlen dalával megbűvöli a szunnyadni készülő világot. Látom a derengő hold fényénél, amint Palikának felragyog az arca. Bizonyos, hogy ő itt az egyetlen, akit ez a Pán sípján sípoló madár meghódított. Még utánozni is tudja a hangját. Meglepő hűséggel felel neki s azután „beszélgetnek", bele nem fáradnak. — Ez a madár az elátkozott pásztor, — magyarázza Palika kérdezetlenül is — akit a vasorrú bába változtatott át, mert nem vigyázott a nyájra. Ezt mondták a szegény félhülyének, hogy ijesztgessék: nehogy hanyagul őrizze a jószágot, ami egyszer-máskor az ő pásztorsága alá kerül.