Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659

Éjszaka

— 26 — büntetésül a kíváncsiságomért: valami holdkóros fává változom. Pedig az évezredes tölgynek s az égbe nyúló fenyőnek is van egy közös keserves sorsa, amitől rettegnék. Az örökös, könyörtelen, megváltozhatatlan helyhezkötöttség ez. Az állandó rabság a szabad nagyvilágban, ahol a madár, a lepke, a felhő, a legmagasabb fa koronája fölé emelkedik s onnan lenéz rá. Megyek tovább, a sudár fiatal fák összehajló lombozata alá. Ott is nyom vezet az erdő mélye felé. De mintha egy fekete barlang odvába sietne az a nyom. Ahova ezen a barlangon át jutok, ott van csak igazi éjszaka. Ezer fenyő feketéllik, mind egymásra hajlik, egymás sűrű üstöke közé nyúlkál. Egy fia-sugarat se bocsátanak keresztül magukon. Csak a közéjök vezető nyílás fénylik innen nézve még jobban, földöntúli világításban. # Ember szeme ebben a sötétben meg nem pillantana. Csak a vadállat érzéke vehet észre. Amint körülnézek: bűvös fénygyűrűt sejtek a fenyves körül. Az az én szellembörtönöm határa, amely fogolylyá tesz. Ni, hogy rezegnek a fénysávok egyszerre! Hogy emelkednek s hogy hanyatlanak újra. Fehér ködalakok, bolygó szellemek, surranó viliik, lengeszárnyú erdei tündérek szállnak ki belőlök. Habkönnyűséggel libegnek, forognak. Lidércszemök káprázatosan villog. Egyik olyan, mint a fehér orgonafürt, a másik mint az akácvirág, a harmadik mint a tavi rózsa. Mind fehér és mindnek van valami tündöklése. Szőke hajók