Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659

Éjszaka

— 27 — holdsugárból van,s amint megmozdulnak: piciny, fodros bárányfelhőként úszik utánok. * Mind erre jönnek, felém. Rám mutogatnak. Hozzám suhannak, mintha ölelni, vagy fojtogatni készülnének. S amint a leheletem megérinti őket, mind meghalnak, mind semmivé válnak. Mert csak ködből voltak, amit a holdfény elevenített meg. * Ágrecscsenés! . . . Nem vagyok egyedül . . . A varázslatnak vége. Az álmok elmultak s most azt szeretném tudni, ki jár itt? Ki háborít meg magányimádásomban? Az erdő belsejéből óvatos lépések közelednek. Ez nem képzelődés többé. Alig lélekzem, nehogy kelleténél korábban áruljam el rejtőzésemet. Lábujjhegyen lopódzik valaki, akinek rossz a lelkiismerete. Ki lehet az erdő e titkos bujdosója, akinek a jöttére mind eltűntek az éj szellemei? Ha ez a mozgás nem volna, mély álom terjedne át most az egész erdőségre. Olyan nyugodt még a levegő is. Mindössze azon az egy gyanús ponton van folytonos mozgás. * A galyakat most két erős kar tolja félre s egy pillanatnyi várás-figyelés után megjelenik az erdők bujdosója. Egy hatalmas szarvas. Egy igazi dalia, a milyenné csak a szabadság fejleszthet. Egy pillanatig mozdulatlanul áll, emelt fővel,