Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659

Éjszaka

— 24 — minden. Főképpen a nagy elhagyatottság, amit percröl-percre jobban éreztet velem a magány. * Egyszer csak titkos, halvány, egy ponton villódzó fényt látok a fák közt, mintha láng nélkül égne valami. A hold az. Hogy kapaszkodik feljebb-feljebb! Amint figyelem: úgy tetszik, mintha rezegve szállna fel a lomb közül egy kivilágított léggömb. Ez a bágyadt fény végkép elnyomja a nappal emlékét. Most már bizonyos, hogy éjszaka van. A holdsugarak ellepnek mindent s szentjánosbogáréhoz hasonló fényt csúsztatnak be a bokrok sűrűjébe. * A harangszó már régen elhallgatott s az erdő alighogy lélekzik egy-egy kis fuvalommal. Minden pihen. Legalább úgy látszik. Az utolsó madárhang egy megriadt rigó dalos siráma volt, amint a bozótból kivergődött a közeledésemre. A nagy fák sötét magas falat vonnak elém, túl a berken. Mindenütt teljes a csönd; hanem ott, a nagy árnyékban, még a holdsugár táncának is hangja tudna tán kelni, olyan kihalt, néma, mozdulatlan a környék. Egy tücsök kezd trillázni a közelemben, de hirtelen elhallgat, mintha a saját hangját is röstelné itt, ebben a halálos csöndességben. * Most egy árnyék csap el fölöttem, amelynek a lágy röpülésemég kevébbékelt zajt, mint a bagolyé. Valóságos lélekmódra suhan. Libegve, tétovázva mozdul arrább, hogy kisvártatra újra