Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659

A fehér madár meg még valami

vérfoltok fénylenek, egy kis kapatos felhő bukdácsol ; ereszkedik-emelkedik, nem tudja az útját. Az ott az én fehérlő madaram, — a rétihéja. A sirályszárnyú, akit úgy írigylek. Hogy járja magános utait, látszólag lankadtan, pedig sohasem ösmeri azt a nagy bágyadást, ami most engem az én vadrózsagaljam rabszolgájává tesz! Tündér Ilona szája mosolyog le arról a bokorról; kötekedik-ingerkedik velem. Valamelyik virág elejti egy szirmát, s az édes üzenet megindul felém, éppoly lassú, sirályos libbenéssel, ahogy az a fehér madár száll-száll, keresztül a nagy végtelenségen. Ha sürgető vágyamhoz mérném az időt, amíg a piros vadrózsaszirom leér hozzám: ezer esztendőt kellene számlálnom . . . * A fű közül meleg párázat száll ki; a virágos réten elterjed a ménta templomi illata. Amint félig lehunyt szemmel nézek végig a lágy tarkaságon: ezüst szálakon csillan meg közte a napsugár aranya. Pókháló-e, álom köde-e az a csillanás: nem tudom. Csak a fehér madarat látom meg egyszer, amint erre kanyarodik, s nesztelen szárnycsapással húz keresztül rajtam. Amint fölém kerül, éppúgy megriad, mint az imént. S aztán éppoly lengén, sietve vonul el, mint az imént. Már nem törődöm vele. Sóvár, fáradt szemem utolsó esdeklése Tündér Ilona vadrózsáinak szól.