Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659

A fehér madár meg még valami

találkoztam. Egy fakó rétihéjával, amely a bagolytól kérte kölcsön a fejét, a sirálytól a szárnyát s a pillangótól a teste könnyüségét. Csak a tekintete, meg a karma árulja el, hogy őkeme bizony rablófajzat. A nyári ruhás gazember a saját tengelye körül fordul egyet meglepetésében, mint a bukó galamb, s aztán egy pár gyorsabb szárnycsapás után elkezd úszni valamerre, ingadozó, kanyargó, tétova röpüléssel. Olyan szép, hogy utána iramodom, hadd lássam még. Az út a rozs közt elfogy előlem; s a következő percben kint vagyok a buja vetés szélén, egy még százszorta bujább virágos réten. * A rozserdő alacsony árnyékot von mögém; a kalászok halk súrlódását folyvást hallom; a nap egy bárányfelhő csipkefüggönyén át lesi, hogy idelent ugyan mi történik. A végtelen pusztán zsong valami, aminek nem lehet nevet adni. Talán a nyár hatalmától növő füvek mozdulása okozza a parányi neszeket, amik százezred magukkal úgy hatnak, mint az altatódal. A virágok ajkán részeg méhek csüggnek. Egy tücsök élesen cirpel. Ezer pici légy szitál-csapong. Messze a réten ver a fürj. Egy pacsirta remegő ringással emelkedik; a másik meg úgy hull lefelé, mintha haldokolna: — és dalol mindakettő. Szól a virágos mező hangversenye. Ez itt az Ipoly-völgye, beláthatatlan hosszúságban. Ez itt az ellankadt, buja róna, amely úgy