Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659

A fehér madár meg még valami

— 19 — pihen álmatagon, minden szépségét mutogatva, mint a kacér asszony. És itt van a nyár; a felséges, erős nyár, amely megöleli kedvesét, a gyönyörökkel teljes természetet. A rozs-tenger partjától kezdve ameddig ellátok: virág, virág, virág! — Fehér székfü, sárga oroszlánszáj, piros vadborsó, kék szarkaláb, égő pipacs! . . . Mennyi pipacs! Vércsöppek sokasága a mezőn, a süppedő bársonyos zöldön. S a messzeségben egybefolyó, ijesztő, szemkápráztató foltok ebből a pirosságból. Ott mindenütt megpihent a sebzettszívü tündér, aki után a fájdalmas, szenvedelmes, tüzes nyomok maradtak. És ahol legszebb, legégőbb a nagy piros folt, a tízezer pipacs egymás mellett: ott száll most éppen a sirály szárnyú, pillekönnyü madár, a fehéren csillogó rétihéja. * Ez is csak érzéki csalódás; gyarlósága a nagy távlatokhoz nem szokott szemnek. A rétihéjától messze van még az a pipacsszőnyeg. Csak a vörös szín tolakodása teszi, hogy közelebb sejtjük. A lengő orvmadár éppen a völgy medencéje fölött húzódik el lassan, s kalandos útjában a zsombikos rét titkait fürkészi. A nap most odatüz, s a ragyogó fénykéve, ami felülről rézsút hull a zsombik zöldjére, minden merev fűszálat megcsillogtat rajta. A szelíden mozduló légáramlás úgy mutatja, hogy ott is, a völgy nedves medencéjén, hullámzás van, mint itt a rozs között. 2*