Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659

Forgandó szerencse

hagyományos örvendező s azután arrább áll, más kalandot keres. A ködök oszlanak, a párák eltűnnek, az ég mind fényesebb-derültebb s ez nem nagyon jó a menyétnek, amely a túlságos nappalt nem szereti. Visszaindul a mesgyén arra, amerről jött; a gazos sűrűség elvezet a határárokig, ahol számtalan nagyszerű búvója van az arasznyi rablónak. Oda kell most már igyekeznie. * Hogy emelkedik a dalos pacsirta itt is — ott is! Hogy fúrja keresztül magát a levegőn! S a közben csudálatos örömdalt zengedez, amit még a füvek is boldogan hallanak. Ebben az édes tavaszi langyosságban megpattan a föld porhanyó kérge s helyet enged apró repedésein át az üde, fiatal fűnek-gyepnek, amelyek első leheletökkel olyan felségesen zamatossá tudják varázsolni a levegőt. Ez az illat az, amit a föld tavaszi szagának ösmerünk. Az a leírhatatlan illat ez, amelyet ha behunyt szemmel élvezünk, halványzöld tájak és most kipattant rügyek jelennek meg tőle a képzeletünkben. Később, sokkal később, ennek a teljességéből lesz a szénaillat. Egy ember bandukol végig a mezőn; kezében nagy bot, mellette egy kajlafülü kuvasz. Az ember tűnődik, nézelődik. Talán a vetést vizsgálgatja; talán azt számítgatja, hogy az utolsó tarlótáblát mikorra szánthatja fel. Az ideje itt volna. A kuvasz az alatt egerészve-bogarászva kullog végig a mesgyén.