Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XIV. Zizegő nád közt (színnyom. képpel) - Este

79 való foglalkozás vágyát, csak nagyobbaknak tünteti fel a lápon a távolságokat. S ezt a semmibe vesző nagy mezőséget nem lakja ember. A pákász járja mindössze, mint a bolygó szellem, amelyik nem leli nyugtát, nem leli helyét. De állandó tanyája, biztos otthona annak se mindnek van már odabent; csak olyan pihenő sátrak, csak holmi eső elől bujtató szállások várnak rá itt is — ott is. Ezen a síkságon ha végigszalad a hanyatló napsugár, egyszerre megszületik a nád közt a sok settenkedő árnyék, úgy mint az igazi erdőben. Itt már vannak homályba borult apró vizek, amikor a nagy tóság, a hullámrezgéssel bizsergő rónavíz, még csillogó fehér. S a mit napközben, amikor a forróság egyenletesen nyomja a levegőt, egyáltalában nem tud észrevenni a szem: alkonyat felé már megszületnek a finom, lengő ködök, a melyek az aranygőz sárgás színével csillognak eleinte, azután pedig, mint a kihűlő érczpára, elhomályosodnak, megfakulnak. Nincs ebben annyi titokszerü, mint az erdőben, és mégis félelmesebb; hisz a homály lehetetlenné tesz a lápon minden tájékozást. S azok a különös, félbenmaradt, szakgatott hangok, amikkel tele van a láp útvesztője! Az erdei alkonyat egybefolyó szerenáddal közeledik; a rigók dalos szóval hívogatják egymást; ha csak megpittyen is az erdei madár, kellemes az. A nádnak néhány poszata-fajtán kivül bizony nincsenek képzett hangművészei, hisz a nádiveréb rekedt pörlekedését alig lehetne dalnak nevezni; a szélkiáltó fuvolás „póli"-ja még az egyetlen, amit egyhangúsága mellett is szívesen hallhat a zenét kedvelő fül. Szinte megriadunk, amikor a napszállati csöndbe hirtelen belesivít ijedt hangjával a nagy szürke búvár; a kis malacz nyiffan olyanformán, ha erősebb testvérkéje jól oldalba nyomja. A vizicsirke halk és mégis éles pittyentése akképen csendül, mintha vízcsöpp hullana jó magasból valami medenczébe. Hosszú némaság van egy-egy ilyen kitörő hang között; a vadrucza megcsapkodja a vízen a szárnyát s háromszor-négyszer ismétli egymásután a messzire hangzó „háp-háp"-ot; a szárcsa megpróbálja, hogyan is tudna ő úgy nyeríteni, a hogy a vöcsök, de csak kaczagógörcs hangjainak tetszik a gurrogása. Nyári délután, amikor a hanyatló nap végignéz a láp vizén, s megfényesíti a sok-sok zöldet: felséges érzéssel tudom ott kint várni a ruczahúzás közelgő idejét. Még jóformán nappal van, amikor már elkezd mozogni a lápon a sok szárnyas. Nekitámaszkodom egy kis sarjuboglyának, amely a lápszéli rét virágainak a fonnyadásától illatozik, s onnan lesem, mi lesz már körülöttem. Egy fekete sneff suhan el mellettem; amikor észrevesz, oldalt vág, mint a villám, s éles, sikoltó vészhangokat hallat. A riasztóra egy pár mocsári szalonka