Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XIV. Zizegő nád közt (színnyom. képpel)

73 kutatásban; káka tövén rucza-család lapul össze, amikor a körben csavargó halászsas árnyéka átsuhan a fészkén. Kezdődnek a fiatal hangok, a melyek a szerelem tavaszának az ünnepi csendje után akképen hangzanak, mint mikor a napsugár olvasztásában pengő pattogás zeng a vizzé, párává, semmivé váló téli jégből. Csakhogy a láp nyári hangjai nem múlnak el, nem fogynak el, hanem inkább erősödnek, megszaporodnak. Mikor már nincs fészek, a melynek az alján érésben levő tojás rejtenék: akkorra úgy megszaporodott a mocsár lakossága, hogy el sem igen fér egymás mellett czivakodás nélkül. Megindul lassankint a vándorlás, szanaszét; hátha jobb szállás van a szomszéd cseretben? Eleinte csak az úszó sport járja. Amikor nincs még elég ereje a szárnyak fejlődő izmának: hosszú sorban vonul egymás után a család a vizén. Elől szeldeli a vizet az öreg tojó, amely körül még egyre ott kelletlenkedik a most már legény-életre vetemedő gácsér. Ha a nomád vonulásban két család összetalálkozik, van öröm és lármás riadás. Összefut a népség, katonaság; majd meg körülszimatolja egymást, amig valamelyik harczias gácsérka bele nem csíp az egyik idegenbe. Abból lesz csak a sívás, sápogás, a mire következik a vizek megcsapkodása az egész sereg által. De azért csakhamar szent a béke, s vidáman válik szét a raj, nem orrol meg a kis balesetért. Más világ az, amikor szárnyára kelhet a vízimadár. Akkor fölszabadul a határokhoz kötött rabság, amelynek előbb százféle akadálya volt; megnő a végtelenségért való rajongás és csak egy vágy tölti be a sziveket: hogy fölszálljon a magasba! ússzék a szellős levegőben, megismerkedjék a felhőkkel; tudja, érezze, hogy mit jelent az igazi szabadság! . . . Akkor van ez, amikor már július lángja önti le hevét a magasból. $ !> ÍS Napot nekem, nyári forróságban áradozót, megolvadt arany színében fénylőt!... Hulljon a sugár az áldással telt keblű rónaságra; hallgasson el a szellő sípolása; támadjon fel a pihenő délibáb, s reszkessen végig imbolygó tündértánczával előttem a pusztán! . . . Július egének a tüze után vágyik a lelkem. Hőség az, a miért epedek; testet ellankasztó, idegeket béklyóba verő. Szerelem kínoz; el-elcsituló, meg újra felébredő kegyetlen érzés; az örök vágy gyötrelme ez: a soha be nem telt, ki nem elégített szenvedély, az én istenemnek, a szent természetnek a látása után. Láthatatlan szellemkarok ragadnak magokkal a megtisztulás világa felé. Nagy, széles síkság mosolyog rám a messzeségből; a merre képzeletem légi utja visz: kalászba fúlnék, ha hirtelen le kellene hullnom a felhők közül. De meg nem állok! csak el, csak sietve tovább; amig a keresett zöld határt nem vonja elém a róna, a melynek a színében újra éledek. Titkos üresség az ott, jele nélkül a szunnyadó elevenségnek. Az égi tűz, amely sugáralakban csak hevít, de nem Bársony: Erdőn, mezőn. 10