Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XIII. Hajnali órák (színnyomatu képpel)

XIII. Hajnali órák. Egyszerre lecsúszott a holdvilág az égről s fekete lett minden. Néhány pillanattal előbb még remegve tapogatták körül a halvány sugarak a földet, megölelgették a bokrokat, belepaskoltak a tó vizébe; a merre vonultak, egy kis borzongás, egy kis ébredezés támadt nyomukban : most csak az ég nyugati szélén van valamicske fény, azon a ponton, a hol lehanyatlott a hold. Az is elmúlik mindjárt. Az utolsó sugarat elfödi egy kis felhőfoszlány; sötét az ég, sötét a föld: egy szürke gomolyaggá látszik összeomlani az egész mindenség. A nagy homályban csak sejt a szem; a mint fényt keresve körülnézek, látok egy falut, egy kormos boszorkányvárat; púpos viskók össze-vissza egymás mellett, hosszú vártorony mered a felhőkre, mintha füstoszlopa volna egy pihenőt tartó tűzhányónak. A liget ez. A boszorkányviskók a fák s a bokrok; a vártorony a susogó jegenyefa. Az éjszakai tájkép rajzának ezek az észrevehető körvonalai még feketébbek, mint a levegő. Itt a pillanat, amely a hajnaltól elválasztja az éjt. A várakozásnak, a félénk megdöbbenésnek az ideje, az éji csend utolsó negyedórája ez, amelyben mintha megállna a világ szívverése. A lappantyú elült; száraz, ropogó, elfojtott perregését nem hallani már. A holdas éjben volt ideje jóllakni szúnyoggal, bátran vadászhatott. Elhallgatott a kecskebéka is; zúgó, vakogó serege tust fujt egész éjjel, most már kifáradt, s a nedves parti fű közt meghúzódva pihen. Egy-egy bogár zúg még, valami eltévedt szarvorru, amely a földet keresve, nagyokat koppan a fák derekán; de ez nem zavarja a hangtalanságot, amely mint egy kis szünet van beékelve az éj és a hajnal zenéje közé.