Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XIII. Hajnali órák (színnyomatu képpel)

=<r 69 Messziről mintha még most is idehangzanék az éjszakai szólam, amelyben nádiveréb karicsált, lángbagoly jajgatott, s a bozótból kicsendült a fülemüle utánozhatatlan csattogása. Pedig mindebből semmi sincs most; hallgat a puszta, hallgat az erdő. A boszorkányvár csúcsa mintha egy kicsit világosodnék. Látom-e csakugyan, hogy megmozdul, s jobbra-balra hajlong a jegenye koronája, vagy csak a káprázat játszik előttem ? Talán a felhő szárnya libbentette meg, onnan a gyönge mozgás . . . Fuvalom támad. Alig érezni; nincs is ereje, hogy sóhajtson, csak piheg. Végigfut a síkon, felkapaszkodik a lombokra, egy kis izgatottság kél csiklandása nyomán. „Kvak!" hangzik élesen, riadozva, a magasságban. „Kvak!" jön vissza a felelet valahonnan a mocsár felől. A kisérteti, bántó hangra felkapod fejedet, s észreveszed, hogy a nagy feketeség már oszlóban, az égnek parányi derengése van. Fölötted lomhán szeli a párás levegőt egy kóborló barna gém. A hajnal ez álmatlan előőrse végigrecsegteti tárogatóját a síkság fölött, s az ébresztőre elkezdődik az éjszakából a kibontakozás. Keleten, mintha egy nagy rózsalevél széle látszanék, a mint csöndesen felcsúszik a szemhatár mögül; a föld szunnyadó arczára ezen a rózsalevelen át szűrődik egy kicsi fényesség. A réteket vékony fátyollal borította volt be az éjjeli pára, ez a finom fehér ködszövet összetüremlik a halvány fény alig észrevehető melegétől, s szakadásai közt látni engedi a mezőség kitakart virágos keblét. Ez már a hajnal. A szürke hajnal, a mely csak egy gondolatnyira van a rózsaszínűtől. A rózsaszínű a kifejlett pompa, a szürke az ébredés pongyolája. A liget szélén óvatosan baktat egy róka. Most már szine van a földnek, az éjszakai feketeségből lassankint csupa zöld lett, a róka bundája is a maga eredeti színében vöröslik ki a magas fű közül. Megáll a ravasz az árokparton, körülszaglászsza a vakondturást, finom pecsenye bujkál az alatt, de az is savanyu mint a szőlő, a melyhez nem lehet hozzáférni. Cz-cz-cz! süvít valami vékony czinczogás a part aljáról; a róka zászlóba kapja a farkát, s nekihegyzett füllel dobban le arra a helyre, a hol a két egér összeczivakodott. Az apró kártevőket hazatérőben érte a balsors, csak egyikök surran be a lyukba, a másikat agyonszorítva viszi a vén róka a kölykeinek. Hajnali szél ingatja a galyat s meglengeti a füvet, a vetést. A búzakalász zöldjébe már bele van festve egy kis sárgaság, érik a kenyér. Közte pirosbóbitás pipacs mosolyog; a tájon végtől-végig fut a növekvő világosság, de árnyékban van azért a róna, a feltörő sugárban még egy darabig csak a felhő fürödhet. Embert egyet se látni, nagyon is korán van még; pittypalatty hangzik a vetésből. A jércze-fűrj ott fészkel valahol a közelben. A rétszélből, a hol a cserje kezdődik, a bozótos árokparton elkezd zsebegni a vén fogolykakas,