Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

VII. Május

"KT 33 Mikor az erdőségben összeborul valahára a lomb, a mely megőrzi a völgyek aljának a nedvességét: mi az?! . . . A langyos levegő ránehezedik a feltörő párára s visszanyomja; szellő nincs, a mi oszlassa a nyirkot; megerjed a földre hullott galy, meg a kidőlt fa gyökere; abból kicseperedik a földi penész, megiilepszik rajta a mohcsira s puha, dohos, zöld bársonynyal térit be mindent a föld szinén; abba azután belesüpped az ember, az állat. Néhol arasznyi magasra emelkedik a sűrű moh s halotti csöndben nyújtogatja szét ágbogait. Olyan az, mint egy elátkozott, parányivá törpült őserdő, a melynek smaragdszinű, csudás alakzatú világából kihaltak a lakók. . . . Ugyanekkor a szikla vékonyka földeréből kieviczkél a páfrány hajlós ága; majd elkezd szaporodni a kövek fölött a hegyi moh; az elszórt korpafü. Lándzsa alakú apró levelének meg nem árt a hajnali hűvösség, a déli forróság: viszontagságra születik, abban él. S a hegytetőn, a völgy sötét ölében titkos mozgás, örök nesz változó, elhaló zenéje kél: mi az?! . . . A rét fölött, a zöld alapra tarka bokréta képe rajzolódik. Sárga sugár, fehér sugár rakja le a legtöbb virágra a szinét, mintha a nap meg a hold vetélkednék a földi szépségek tulajdonáért. A növényország előőrsei: a békafű, az írisz, helyet adnak az uj szépségeknek; hosszú kocsányán hervadozva virit az elkésett primula. Illatát kezdi kínálni a fűszeres kakukfű, amely ezer virágú telepén kitárt keblére várja hű lovagját; liláspiros ajka örökké csókra áll, s a méztől, amelyet róla összelopkod: megrészegül a méhlovag. Pitypang virága nem volt olyan ízes; különben is vége már az aranyszínű kontynak, a mit ingó szára végében kigömbölyitett; fehérpelyhes bóbita fejlődik belőle, azt szét szórja a szellő, repül vele a messzeségbe, mintha piczi molypille szállana százezrével a légben. A dombok árnyas oldalában szagos müge fehér morzsa-virága szórja szerte kincsét; alatta, a hol jobban süt a nap: levendula és ménta keveri össze keble illatát. A zöld mezőn, az árnyas bozótban, sárga virág, fehér virág a túlnyomó. A farkasalma szívlevelei közt sárga-virág bimbaja feslik; sárga fürtvirágot ereszt a galaj, a rét szerény leánya; a fényesarczu mezei szironták mind sárga, még a fecskefű is. S az átmenet a fehérek köztársaságához ott van a székfűben, amely sárga gomb köré növeszti hószínű szirmait. Földieper fehér virágát összetéveszti vele az avatatlan, amíg ki nem segiti zavarából a székfűvirág különös illata. A kökény kora tavaszszal levelet sem ereszt még, amikor a galya csupa napsugár után epedő hóval, sűrű fehér virággal van borítva. Fehéren kelleti magát a fagyai vesszeje s a galagonya bokra. A berki kökörcsin, a korai hunyor, a bürök ernyője s a juhok csemegéje, a cziczkóró, mind fehér virágú. A kutyapetrezselyem nehézszagu bokrétája mellett az ártatlanság színében fénylik a mérgek édesanyja, a gyilkos csomorika, meg a pukkantó-virágu csalmatok. . . . Honnan jöttek, miből lesznek? . . . Merre van a hatalom, a mely elevenséget támaszt a piczi sejtek nedBársony : Erdőn, mezőn. 5