Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

VII. Május

34 "öo vességében, hogy attól elkezd a növény terjedni, nyújtózni, levelesedni, azután kiereszti magából minden szépségét a czifra alakú levelekben, a szines selyemből szőtt virágokban, a melyekből ugyanaz a napsugár, ugyanaz az esőcsepp százféle illatot fakaszt? . . . Akit átjár egyszer a delejes erő, amely megnyitja lelki képességeit a testi érzék határain túl is: az hallja a képzelet meséjét, amelyet minden virágnak elmond a fuvalom; annak a szemében az élet diadalával van tele a világ, s derült a föld; egy szép jövőben teljesedő remény tölti be a szivét. És ez nincs ilyen nagyon máskor, csak ebben a szépséggel telített, minden jóságot igérő levegőben, amely a megváltás gyönyörét árasztja s oly üde, oly tiszta, hogy meghal benne a homályt kedvelő kártékony spóra, a titokban fejlődő bűnös ösztön. Mi ez a nagy átalakulás, ami ékességekkel gazdag trónt emel a földön a szépség istenasszonyának? Hajnalban, alkonyatkor, az éjfél csendes órájában szól a fülemüle; csattog, dalol, hogy majd meghasad a szive. Jérczéje némán ül a fészkén, s álmodva hallgatja a bűbájos hangokat; nincs más nesz ott, csak a visszhang szava, a sűrűségek sóhajtása. Hajnalban, alkonyatkor, versenyre kél a mesterrel a barát-fülemüle, trillája édes futamában kaczér könnyűség van, de semmi láz, amelynek a lángja átszállana a hallgatóra. Rózsabokor, orgonafa, egyképen csalogatja: a harmatos virág szivén fényes zöld bogár teszi kíváncsivá, hogy oda szálljon, ott folytassa dalát. És mindez ilyenkor, a teljes pompa gyorsan muló napjai alatt. Megtölti az érzés a föld elevenségét; elöntik a vágyak az állatot is, hát még az embert! Az alkotás hatalma nyilatkozik az öntudatlan erőkben, amikor látszólag magoktól fakadnak ki mindenütt, a hová az a napsugár süt, a mely felolvasztja az emberben a közönyösség jegét s parázszsal tölti meg ereit, hogy fellobogjon egész lényében hivatásának érzete, s a minden nemesért való rajongás tüze. Hivatás! . . . Nemesért való rajongás! . . . Nagy szavak, a melyek súlyát el sem birja a könnyűvérűség. Egy világ boldogsága s boldogulása van letéve bennök; nem csuda, ha kevesen vannak a választottak, a kik megértik. De azért már az is valami, ha feltámad a gondolat, a mely foglalkozik velők; ha megizmosodik a rokonszenv, a mely folyvást visszaidézi az eszmét, mindaddig, a mig megérik és legalább elszórva, gyümölcsöt is hoz. És nagy érdeme annak, a ki életre kelti a szivek fenekén rejtőző költészetet, a melyből kisarjadzik a lelkesedés, és égi mannát terem általa a tetterő. Miben találom ezt a költészetet, ezt a lángot, ezt a példátlan tetterőt? Mi ez, amiből tengere buzog a földi szépségeknek? Mi ad virágot a mezőnek, árnyékot a fának? bárányfelhőt mi csal az égre? . . . Megfelel rá ujjongva a szivem, a lelkem: a május ez, az isteni, a virágos május! . . .