Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406
XLIII. Negyven év után
252 -i>o Minden ilyen gondolat, vagy kiröppent szó, uj ok volt arra, hogy megeredjen a két öreg ember érzékenysége. Kivált Terka néni nem is csinált már egyebet, csak folyvást pityergett. Ez az asszony ki nem bírja; félek, hogy ki nem bírja — dörmögte Pető bácsi, ha rá-ránézett a felesége szenvedő, bánkódó arczára. Pedig előbb-utóbb mégis csak végét kellett szakítani ennek a vergődésnek, készülődésnek, mert ha nem hajszolták is őket, de úgy illett, hogy még rendes, költözni való őszi időben eresszék be ide az uj tisztet. De ha az asszony ki nem bírja! . . . Pető bácsinak már csak szakadatlanúl ez forgott a fejében. Különös mohósággal forgatta elméjében annak a veszedelmét, hogy mi lesz az asszonynyal, aki mindig sír, amióta elkezdték a pakkolást, búcsúzást. Már pedig ezer kastélyért, de még százezerért se venné a lelkére, hogy elfogyjon, s agyonbúsulja magát az a drága jó lélek. Napról-napra nyugtalanabb lett az öreg úr, de ő maga már nem könnyezett többet. Csak törte a fejét, ránczolta a homlokát, tanakodott, töprengett; egyszer aztán leült az íróasztala elé s nagy határozottsággal ütötte bele a pennát a tintába. Levelet írt. Ezt ni: „Minden kegyelmét élvezvén negyven éven át az én szives és jó földesuramnak, esedezem, ne forduljon el tőlem gyarlóságom miatt, hogy íme, amiben eddig csak örömömet hittem, attól most magam fosztom meg magamat, változott óhajtással. Nem mehetek el innen, én jó uram, mert sem az én, de különösképen sem szegény feleségem szive ki nem birná az örök elválást mindattól, ami nekünk olyan kedvessé vált egész életünk során. Amióta elkezdtük itt a készülődést, egyre sírunk a búcsuzgatás miatt, és öleljük a fákat, czirógatjuk az állatokat, hogy csupa nevetség már, amit teszünk. Bocsánat ezerszer is, hogy nem nézhetem a magunk ilyen esztelen kesergését, és félvén a következményektől, éppen jó feleségem miatt esedezem, hadd maradhassunk itt kegyes uram ösmert jóvoltából, ebben a nekünk mindenkorra kedves faluban; ezen a földön, ahol verejtékünk hullott; ahol minden rög jó ösmerősünk; ahol még a temető is gyöngédebben ölel meg majd bennünket, mint bárhol egyebütt. A régi tisztilakást, amelynek éppen most járt le az árendája, úgy se vette ki senkisem. Mi abba szivesörömest beköltözünk és kijavíttatjuk, hogy ne kelljen hazát változtatnunk öreg napjainkra. Mindezért, mondom, főképen az asszonyom miatt esedezem ..." Amikor Pető bácsi idáig ért a levelében, két kar fonódott a nyaka köré. Öreg ravaszom te, mondta síró-nevető hangon Terka néni, hát erővel én velem mentegetőzöl? nem szégyenled?
