Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

IV. Tavaszi szellő

18 Hótakarójától megszabadult földre langyos eső hull; megerjeszti benne a csirát kicsalja a füvekselyemhaju apró tündérét; rügyet pattant a bokor vesszeje, bimbó fakad a zöld levél nyomán, csupa szépség az egész világ. De amikor a bimbó megreped és ontja magából az isten lelkének a leheletét: egyszerre megjő az a csudálatos tündér, a mely sehol sincs és ott van mindenütt. Belemarkol a bimbó szűzies kelyhébe, szétfeszegeti bársonyköntösét, úgy dúslakodik az illatban, a melyet tele marokkal szór szét a világ minden tájéka felé. Akárcsak egy gazdátlan kincset, a melyhez annak van joga, a ki megtalálta. Az ember, ha hozzájut véletlenül egy elszórt parányhoz, észre se veszi magát a kincset, csak a rabló tündérkét dicséri kéjelegve, ekkép sóhajtván: „édes, illatos tavaszi szellő!" Szellő itt, szellő ott; az égen, a földön, a haldoklás és az újjászületés csudálatosságai mellett. Honnan támadsz, te részegítő sóhajtása minden kikeletnek?! Merről jösz, hogy utóiéred mindig az uj tavaszt?! Utadon a reménység mosolya támad; a föld arczulata megifjodik érintésedre. Benned van a változatosság, te csiklandod ki a természetből az élet kaczagását, belőled árad szét a pihegő, dagadó keblekbe a szerelem vágya! Tavaszi szellő, bűbájos szeretője a költő-világnak, itt vagy megint. Legyintésed megpezsdíti a vért; az arcz kipirul, ha megcsókolod; rázd meg a galyat s eloszlik téli álma; utánad bomlik, a te játékos fuvalmad után eseng az eltikkadt tüdő, a megfülledt fasejt. Mikor a verőfény megkezdi pajzán tánczát a fagyos földön: kietlen még a táj, nincs életre keltő ereje a légnek. A gyenge napsugár végig szalad a tó jégfelületén ; csupa zengés, alig hallható pattogás, czimbalom-pendülés, a mi kiséri az útján. A sugár ereje egyre növekszik, a mig milliónyi társával együtt hatalommá tömörül, s átlangyositja a levegőég széles rétegét és akkor egyszerre megindul a lassú áramlás, a levegőparányok vándorlása, a terjeszkedés és az összehúzódás törvénye szerint. Születik a szellő: az enyhe, az édes, az illatos. Egy anyától lesz valamennyi, s csak a körülmények változtatják meg hangzatos nevét, mint a hajnali, meg az esti csillagét. Hozza magával a megváltást valamennyi, akármelyik éghajlat küldje is felénk. Kelet szellője hűvös, mint a hajnal, a melylyel támad. Az ég elejének a pirkadása felől özönlik szét a rónaságon, s megbolygatja a borzongó ködöt, a mely ellepi az aljat, a rétet. Vidámságot szór szét az ébredő világra, s megtapsoltatja a falevelet, amikor már lombosodik a galy. Az alvó pacsirta megérzi első fuvallatát, s felcsirreg rá a rét füve közül. Egy pillanat, s a futó szellő viszi magával a kis madár napsugarat köszöntő imádságos dalát. Déli szellő csupa bágyadtság, csupa szerelem, csupa szaporodás. Vele jár a teremtés szelleme; tőle bokrosodik a lomb, belőle fakad a fajfenntartás lázas