Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406
IV. Tavaszi szellő
c<r 19 ösztöne. A dalos madár lankadt szárnylibegéssel ereszkedik le párja mellé, amikor a déli szellőt megérzi a galy közt, s addig csípi, kergeti a jérczét, amig hajlik a szerelem gyönyörűséggel teljes szavára s építeni kezdi fészkét, boldogsága ez igéret-földét. Nem langyosság már annak a hőfoknak a neve, a mi leárad az égi örök-tűzből, mikor a déli szellő születik belőle, hanem hév. Akkor is gyújt, hogy ha nem forró; égővé teszi a szerelmet, s szent lángjával azt cselekszi, hogy megsokasodik a hevület által a föld lakossága. Nyugat felől ha leng a lassú áram, olyan az, mint az altató dal. Enyhit, megnyugtat, kibékít egyszerre. A leáldozó nap küldi hozzánk, mikor mélabút támaszt a világosság lassú fogyásával. Mintha borulat szállna a világra, pedig csak a pihenés, az álom lép jogába. Az utolsó sugár régen eltűnt, amikor az alkonyodás tájéka felől még folyvást száll a szellő. Észak egének a lehelete mostoha-gyermek. Északi szellőről nem tud a költészet; ha el nem kerülheti, hogy beszéljen róla: szélnek nevezi. Mintha benne már nem is lehetne meg az a gyöngédség, ami a többiben. Pedig a nyári éjszakáknak legnagyobb enyhülése abban a levegőmozgásban lakozik, a mely e mostoha-gyermek hazája felől árad át a fülledt tájékba. Tavasz teljességében nincs, ami jobban izgassa az életkedvet. A természet elevensége nyilatkozik a levegő gyöngéd hullámában, a melynek szellő a neve; tőle kapja ringó mozgását a fűszál, belőle terjed át a galyra az összesimulás, az ölelkezés vágya. Láthatatlanul suhan tova titkos utain: nincs teste, de azért halk kaczagás visszhangzik utján a levegőben, a hova tova lebben. Jön, megy; ki tudja, merre? Fent az égen a felhő fodrának a terjedési iránya mutatja pályáját; lent a földön szanaszét űzi bohó játékát, a melyben nincs rendszer. Kikél a bokorból, feltámad a füvek piczi erdeje közül, csapong jobbra-balra, s ha szemközt kapja egymást: összeolvadva semmisül meg a két egyforma erő ölelkezésében. Amig a mozdulatlanság csendje borul a tájékra: hiányos addig a természet gyönyörűsége. Szellő hozza meg bele a lelket; a tetszhalál szoborszerüségét elfújja róla, s az ébredő szűz tiszta mosolygására tanítja. Még a virágillat édességét is tízszeresen érzi a felizgatott ideg azzal, hogy nem folytonos, de megszakított a hatás, amelyet a röpke szellő támaszt s gyorsan tovavisz magával. A világűrt betöltő leb finomságára oszlik meg általa az illat; kívánatos fűszerként szóródik el a levegőben: csak épen annyit érezni belőle, amennyi kell, hogy megnövekedjék a rajongás iránta. Mire megtelt volna gyönyörével az agy, akkorra a szellő már régóta messze jár a zsibbasztó paránynyal. Amit az uj szellővel újra érezünk: uj illatparány az. Nyár forrósága se tikkaszt úgy, őszi hervadás se búsit annyira, ha feltámad benne a játszó szellő vigasztalása. Letörli az arcz verejtékét, megemeli a lélekre nehezülő szomorúság súlyát: egyaránt könnyit a testen, a lelken. 3*
