Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

III. Kis ínségesek

16 erő, egy csupasz bozótig, amelynek az alját nem védi most levél. A vékony vesszők között oda is kérlelhetetlenül belibeg a hó. Meg kell itt most halni! Ha volna is egy-egy védettebb pontja a síkságnak, ahova szél nem ér, amit hó nem takar: ott kísért a végső reménytelenség: az éhhalál. Hát még a fagy, a kővé vált gyötrelem?! ... A toll felborzolódik tőle, alig dobog a szív, a vér lassacskán megalszik, azzal együtt jár a nyilaló fájdalom, az elzsibbadás és végül az érzéketlenség, az örök némaság. A láthatatlan, a testetlen fagy bekúszik mindenüvé, hogy öljön, fojtogasson. Az a pacsirta, amelyiket itt ér a márcziusra maradt zimankó, aligha dalol többet a kék levegőben. A vadgalambnak sincs más menekvése, mint hogy a fagyöngy havas boglárját csipegeti. A nyomorban lévő embert megvédi könyörületes embertársa, de az Ínséges állatot nem védi meg semmi, annak pusztulás a sorsa. Pedig mégis az a legborzasztóbb inség, amely ^halállal végződik.