Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406
XXIX. A vizi-fiú (színnyomatu képpel)
«r 175 béka után. A béka — czupp! — beugrott az érbe s a vizi-fiú nagy loccsanással bukott utána, de már a következő perczben megint kint volt a töltés szélén s rögtön elkezdett sütkérezni a kelő nap verőfényében. Egy csöppet sem látszott rajta, hogy megviselte ez az egy pár viszontagságos hét. Még inkább mintha megnőtt volna, erősebb lett volna. Bencze nem akarta elhirtelenkedni a dolgot. Azt már megértette, hogy a szegény félkegyelmű, elvadult gyereket aligha magához édesgetheti, először hát csak próbát tett vele. Egy darab kenyeret vett ki a tarisznyájából s teljes erővel arra felé dobta, ahol a fiú volt. Olyan jól czélzott, hogy a kenyér az árokpartra esett. A vizi-fiú látta, hogy valami hullik lefelé s odaszaladt. Felkapta a kenyeret, megnézte, eldobta. Az öreg Benczében meghűlt a vér. Tessék, már a kenyér sem kell neki! De még jobban elszörnyedt attól, amit később látott. A fiú nagy mohósággal ugrott a fű közé, felkapott egy kis zöld békát s lenyelte. Most már könnyű volt megérteni azt is, hogy miből élt körülbelül egy hónap óta; vágytársaivá vált a gólyáknak, s azonkívül bizonyosan bíbicz- meg ruczatojást szedett a lápon. Az ingoványt ösmerte, mint akármelyik pákász; mintha minden egyéb fogyatkozásáért ezzel a nagy tájékozó képességgel akarta volna kárpótolni a sors: olyan volt akár a vadállat, amely el nem téved a rengetegben. Az öreg embernek köny gyűlt a szemébe. Eddig csak el volt keseredve, ha otthon ránézett a boldogtalan gyermekre, aki nem tehetett róla, hogy olyannak szülték; most először történt életében, hogy mély szánalom vett erőt rajta, szegény békaevő fia láttára. Nem állhatta tovább, szeretettel hívta: Misikém, Misi fiam, gyere, hazaviszlek! — s kilépett a füzes lombja közül. A kis elvadult vizi-fiú felugrott a partra s ijedten bámult rá egy perczig, azután nagyot locscsant az ér vize, amint beleugrott. Olyan volt igazán, mint egy kis vadember. Csak egy-két czafat rongy volt még meg a ruhájából, ami a vállát födte. Az apja eldobta a tarisznyát s a pocsogós sás közt futott a töltésre. Akkor már sehol sem volt a gyermek. Nyilván elúszott a fordulóig, ott kifutott a part mentén a „Vész" felé. Máshová itt nincs út. Nagyot dobbant az öreg Bencze szíve. Csak most jutott eszébe, hogy a „Vész" az egyetlen hely, ahol tisztavizü kút van a lápon. Pedig víz nélkül csakugyan nem élhet a gyermek. Azt jól tudja, hogy a kút hol van, szentül oda jár inni. Egy kis dombot hívtak a falubeliek „Vésznek"; nagyon nehéz volt tudniillik odajutni; az ér arrafelé csupa hinár, a csónakos alig bírta tolni a fakérget; jobbról-balról átjárhatatlan sűrűség; náderdő, a melynek nincs feneke; sa töltés
