Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406
XXIX. A vizi-fiú (színnyomatu képpel)
176 -t* is csupa összefolyó iszap, rá nem lehet lépni, mert nyakig süpped benne az ember. Valamikor halászok tanyáztak a dombon, azok ásták a kutat, láp íze van ugyan a víznek, de mégis elég tiszta és hideg. Bencze Lajos végig ment a töltésen az ér sarkáig s beleült egy ott felejtett rozoga csónakba. A tolórúddal lehetőleg zaj nélkül kezdte beszorítani magát a lápba. A susogó nád szépen szét vált előtte s mind jobban kiszélesedett útjában a sík víz; vizilencse borította azt mindenfelé. Szitakötő libegett fölötte s merü kapta le magát a csónak orra előtt. Máskor megállt ezen az úton, hogy éles szemmel kutassa, hol van lerakva a tolvajhalászok kosara, hálója; most más gond foglalta el; csak haladt gyorsan, óvatosan. Csuron víz volt, mire elért a „Vészig", pedig az egész út nem tartott volna egy negyedórát, ha a töltésen gyalog teheti meg. így elkanyargott a lápon félórát is, amig oda jutott, de az ő nehéz testét a posványos, omladozó árokpart meg nem bírta volna. Nagyot lélekzett, amikor kilépett a csónakból a sásos partra. Ott volt a nádsátor most is a dombon, éppen a kút mellett; arra alapította minden reménységét. Oda sietett s majd fölkiáltott örömében: a sáros talajon jól látszottak az apró gyermeknyomok, a kis vizi-fiú nyomai. Most már megnyugodott; csak azt sajnálta, hogy a tarisznyát az imént eldobta. Milyen jól lehetne itt most egy kicsit szalonnázni! De nem volt szabad az időt vesztegetnie. Körülnézett s bebujt a nádsátorba, amelytől alig két lépésnyire lehetett a kút. Várt, várt. Feje fölött bíbiczek húztak el jajongva; nagy gémek ereszkedtek le az ér partjára; egy szélkiáltó bánatos tilinkóját fújta a magasban. Nagyon nehezen multak az órák. A nap mind magasabbra csúszott az égen, meleg volt; az öreg Bencze szörnyen fáradt volt s pislogó szemmel, szunyókálva nézte, hogy játszik egymással a nádon két törpe cziczkány. Egyszer, jó idő múlva, mintha a magasabb hatalmak rendelték volna, felébredt s felkapta a fejét. A levegő szinte reszketett odakint a déli melegben. Egy óra körül lehetett az idő. Kinéz az öreg a sátorból, hát ott fekszik a kis vizi-fiú a kútgödör mellett, sütkérezik a napon, kitartja neki a hátát. Úgy csúszott oda, mint a kígyó; egy lépését se lehetett a fű között hallani; gyanútlanul jött, bizonyosan a sátor háta mögül, így nem vette észre az apját. Amikor jóllakott vízzel, lefeküdt delelni, mint az őz. Még a szokásai is kezdtek már elvadulni, úgy látszik nappal aludt, s este, meg hajnalban, barangolt. Az öreg Bencze csöndesen bujt ki a sátor alól, s szerencsétlen gyermekéhez csúszott. Gyöngéden megrázta a vállát.
