Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXIX. A vizi-fiú (színnyomatu képpel)

174 IK— Hallod anyjuk? hallod? ujongott az öreg, aki sietett ebbe a szalmaszálba kapaszkodni, — megvan a fiú! látták! De az asszony csak tovább jajgatott. — Ó istenem, mit ér most már, ha vizi-fiúvá lett; ha a gonosz elhatalmasodott rajta! Én mégse fogom látni soha többet. Ne beszélj hiábavalóságokat; ha a jó Isten jót akar veled tenni, ne utasítsd vissza. Elmegyek a gyereked után, meglásd haza hozom, ha addig élek is. Elterjedt a faluban a híre, hogy meg van már Bencze Miska. Csakhogy aki megtudta, hogy hol van, mindnek elborult az arcza. No akkor inkább bár meghalt volna, mondták. Mert az a hite a lápvidéki embernek, hogy az idétlen gyermeket könnyebben megveszi a sátán, beleköltözik a testébe s úgy űzi gonosz mesterségét. Attól fogva az ilyen ördögszállta úgy repül, mint a madár, úgy úszik, mint a hal, koromsötétben is lát s a menykő elkerüli. A lápokon lát néha a pákász ilyen vizi-fiút, az oszt átváltozik előtte gémmé, kócsaggá, csudálatos alakú vizimadárrá, úgy csalogatja be maga után a lápba, a járhatatlan, úttalan világba. Jaj annak, aki idejében észre nem veszi, hogy az ördög űzi vele a játékát. Bikás Tóni tele kürtölte a falut, hogy ilyen elveszett lélek lett a kis Bencze Miskából is. A sok ostoba, tanulatlan ember hitt neki; a vénasszonyok tódították a dolgot s erőnek erejével lebeszélték Benczét, nehogy a fia után menjen. Inkább mondasson érte hét misét, hét egymásra következő pénteken; ha az nem segít rajta, ha az vissza nem hívja, akkor úgyis hiába minden. Az öreg Bencze okosabb ember volt a többinél, nem hallgatott a bolond beszédre, hanem megpróbálta, hogy végre is hajtsa, amit feltett magában. Kiment a füzesbe, vitt magával egy tarisznya élelmet s hozzáfogott, hogy kilesse, merre jár a fiú. Elkészült rá, hogy három napig nem is megy haza. Azt valahogy megértette, hogy hetek óta el tudott lenni a gyerek fedél nélkül, mert már évek óta úgy volt, hogy attól fogva, amint kitavaszodott, mindig a szabad ég alatt hált, őszig. Nem kellett annak takaró sem, ha esett az eső, legfelebb meghúzódott az eresz alatt. De mit evett annyi ideig? Sehogy se fért ez az öreg ember fejébe. Leste a fiát egész nap; a pörkölő menyei tűz elől megbujt az árnyékba, s folyvást jártatta a szemét az ingó ágakon, a szélben hullámzó buja réten; elkalandozott a nádasig a tekintetével; várta, hogy honnan s mikor merül fel a kis vizi-fiú, az ő fia. Ott maradt éjszakára s a holdfény derengésében fülelt minden legkisebb neszre, a nádi veréb karicsolására, avizi-tyúk pittyegésére. Talán a vizi-fiú ijesztgeti őket, azért riadoznak? Kitartotta egy helyben egy napig, hogy alig mozdult. Amikor hajnalodott, megfájult az egyik oldala. Akkor a másikra fordult. És íme, alig vet hátra egy pillantást: nem kis örömére, de egyúttal ijedelmére is, ott látja a fiát az ér szélén, amint a sás közt nagyokat ugrik egy kecske-