Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406
XXIX. A vizi-fiú (színnyomatu képpel)
173 Sivalkodott a gyerek, mintha nyúzták volna; összefutott rá a fél falu. Pedig nem volt a fenyíték valami túlságos, hisz apai mértékkel mérte az öreg Bencze. Mindenki azt mondta: jól teszi, hadd üsse, az övé; a kár is az övé lett volna, ha leég a ház. Hanem a kölyök nagyon komolyan vette a dolgot; alig eresztette el az apja, nekiiramodott s úgy elfutott, hogy estig se látták. Az apja oda se hederített. Majd előkerül ha megéhezik, mondta; de hogy egészen besötétedett s még sehol se volt a kis félkegyelmű, egy kicsit aggódni kezdett. Talán nem is annyira a rossz fiáért, mint inkább az anyjukért, aki nagyon epesztette magát. Sírt a szegény asszony egész éjjel; a szemét se hunyta be, lépten-nyomon kiment az udvarra s úgy szólongatta a fiát; gondolta: hátha ott bujkál, csakhogy nem mer előjönni. Másnap sorra járták Benczéék az egész falut; tán valami ösmerősnél húzódott meg a gaz Miska gyerek? Nem tudott biz arról senki se. Úgy eltűnt, mintha garaboncziás diákká vált volna. Ez úgy április vége felé történt; hirtelen tavaszodott abban az esztendőben, s a mit a természet a maga pompájából addig mutathatott, azt mind megmutogatta. A nap úgy sütött, mintha nyár lett volna, az éjszakák se voltak hűvösek; egyszerre kizöldült minden fa; a mező csupa sárga és fehér virág volt, s a láp is neki indult a megifjodásnak. Attól hát nem kellett tartani, hogy az eltűnt fiú megfagy valahol; azt meg tapasztalásból tudhatja mindenki, hogy éhen meghalni nem olyan könnyű. Mert az éhes ember, ha már nagyon korog a gyomra, végre is beállít valahova egy darab kenyérért. Az öreg Bencze is azt mondogatta az asszonyának: — Ne félj, nem vész el, majd csak előkerül. De nem került elő. Elmúlt két nap, elmúlt két hét; hiába keresték, körözték. Benne volt már a világ a gyönyörű májusban, örült mindenki a napfényes időnek, csak Benczééknél volt állandó a szomorúság. — Ha itthon meghalt volna, elsirattam volna, legalább tudnám, hol a sírja, — búsult örökké a szegény asszony; Bencze Lajos nem tudta kiállani ezt a szomorkodást, pokollá vált tőle az élete, azon gondolkozott, hogy elindul az eltűnt fiú után, s élve vagy halva megkeríti, addig haza se megy. Úgy is furdalta egy kicsit a lelkiösmeret, hisz' ammiatt futott el a gyerek, hogy ő megkenegette. Bizony nem igen tudta volna, hogy melyik irányban induljon el, ha egyszer, úgy május utolsó napjaiban, örömhírt nem hoznak a pásztorok. Bikás Tóni lélekszakadva futott hozzá s azt mondja, hogy ő látta a gyereket. Amikor a füzes felé tartott a csordával, onnan ugrott ki, s a nagy fű közt csúszva eljutott az érig, amely bevisz a lápba. Ott eltűnt előle. — Ne is keresse többet bátyám, vizi-fiú lett abból, mondta végezetül s keresztet vetett magára.
