Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

III. Kis ínségesek

«r 15 Langyos eső helyett most hull a hó. Kezdhetjük majd az egészet elölről; hisz' az eddig mutogatott szépség csak ingerkedése volt a tavasznak. A gyönge napsugár, amely leröppent hozzánk, csak igéret számba mehetett; s mi elámittattuk magunkat, mert nagy az ereje az ilyen biztatásnak; felujong tőle a szivünk, s úgy érezzük, mintha élenytengerben fürödnék a tüdőnk. Azt hiszszük, hogy az isten ajka csókolta meg a földet, s ettől a csóktól megfogamzik az öröklétnek a holt anyagba rejtett csirája; muló földi élet születik a két véglet érintkezéséből. Csalódtunk, de mily kicsiség a mi csalódásunk a szegény kis szárnyas vándoréhoz képest! Mily sors vár most a korlátlan szabadság gyermekeire odakint, a kietlen síkságon, a hallgatag erdőben, ahol télen-nyáron laknak?! A kaczér tavasz hívogatta őket. Csudás ösztönükkel megérezték egy másik világrészben, hogy régi hazájok, édes szülőföldjök kezd már kibontakozni a tél öleléséből; hogy kezd a levegő megtelni langyos áramlattal, amely egyre erősbödve, nemsokára legyűri a természet nyűgét. S a kicsi szivek erre a sejtésre gyorsabban dobogtak. Az örök nyár világából, ahol ki nem fogytak a gyönyörűségből, visszavágytak a mi térségeinkre, amelyek nélkülök csupa holt üresség. Az ideges szárnyacskáknak nem volt többé nyugodalmok a paradicsomban; fölkerekedtek, elindultak haza, ahol szülőik fészke fölött vadvirág illata szálldosott valaha, s ahol ők magok is családot alapitnának majd a mezők füvében. A korai verőfény mindent igért nekik; alig pihentek nagy útjokban, nem nyughattak, amig egy hajnalon újra meg nem látták az ismert vidék egét; ők voltak első és legszebb ékszerei az uj kikeletnek. S ekkor a rónaságot egy éjen át megint elborítja a szemfedő; a zúgó szél halálharangot kondít meg a korán érkezett vándorok fölött, akik eljöttek ide meghalni, elpusztulni, merthogy annyira szerették a régi fészek táját. Eljöttek bűnhődni, vezekelni, mert oly ösztönt követtek, ami legfőbb erényök az embereknek. Mintha a honszerelemért megérdemelt bűnhődés lehetne a halál! . . . Alig ereszkedtek le fáradtan a puszta területre, amelynek még nem volt más tarkasága, mint a naposabb partokon kicseperedő fű: visszafordult rájok a csúnya tél s hóviharba öltözve, elbúgta nekik a halál gyászdalát. Szomorú az, amikor az ilyen tehetetlen, kimerült kis jószág egyszerre érzi, hogy mily nagyot tévedett; hogy a gyarapodó tavasz helyett a tél világába sodorta végzete. Az ég, amelyet ragyogónak sejtett, egy szürke síkság, amelyet fagyos szél boronálgat végig; hóvirág helyett csak hópehely terem, tömzsi hócsillagok szállingóznak, egymásba csomózva, összekapaszkodva. És nincsen módja a menekülésnek! Az elcsigázott szárnyak alig jók már arra, hogy néhány száz lépésnyire megbírják a könnyű madártestet; legfelebb egy bokorig elég a megcsappant izom-