Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXVIII. A halkirály

168 -c* Azután hirtelen egyet gondolt s lefutott a rohanó árral a széles vizekhez, ahol már holt tengerré vált a lármás hullám, s ott kereste a széleken a vízinövények zöldjét, ahol a sekélyes területet seregestől szokta felkeresni az ívó hal. Mintha csak mind az ő nyája lett volna az a temérdek nyüzsgő népség: ott őrizte napestig hétről-hétre. A falubeliek, ha látták, amint csönben, mozdulatlanul guggol a parton, vagy könnyű csónakjával himbálózik a fodros vizén, ujjal mutogatták egymásnak: „nini, a halkirály!" Ö maga is hallotta néha, de azért nem neheztelt érte, inkább büszke volt rá. Hisz se pákász, se halász nem értette úgy a vizek mélységeit, a hinár veszedelmét, ahogy ő. A hajnal ő rá mosolygott először; ha a nap felkelt, ő már a malom zúgója alatt leste, mikor tolulnak a nagy paskolás felé a fürge sügérek. A folyó partján ő rá hullatta utolsó sugarát a piros alkonyat; elnézte volna ott élete fogytáig a ragadozó őn tovasiklását, amini' a villámgyors hal alig két ujjnyira a víz szine alatt hosszú barázdát húzott a folyó hátán. Haragudott rá a pákász s tönkre tette a varsáit, ha rájok akadt a lápon; ellensége volt a halász, megrongálta a hálóit, ha észrevette itt-ott a Kraszna hajlatában; de a szegény nép áldotta akkor is, a mikor kicsúfolta. Bánta is ő, hadd csúfolják. Azért csak küldte folyvást a temérdek halat, a mit fogott, a szegények számára, a község házához. Az egész falu, az egész környék az ő ingyen halát ette, azért haragudott rá a lápi ember, meg a kapzsi halász, a kinek rontotta a dolgát, keresetét. Ha csak a közelbe rándult, mindössze egy kis bádogdobozt vitt rendesen magával; abban voltak a szerszámai, a finom angol horgok, a horog ina, az egész felszereléssel, a pedzővel, meg a csalinak való bogárral, gilisztával. A szétszedhető nyél a hóna alá csapva, ő maga nekigyűrkőzve; nagy fehér Panama-kalapja, mint egy óriási lepke, lengett a magas rozs között, a mint a folyó felé haladt. A kis ősz emberből messziről nem is látszott ilyenkor semmise. Gyönyörűség volt az, amikor nyári délutánokon bevette magát a parti füzesbe, egyik-másik mélyebb pontja fölött a víznek. A hamvas fűzlombok megölelgették, körülsimogatták; jöttére mintha megmozdult volna a szellő a sűrű galy között. Tapsolva hajladoztak feléje a lecsüngő ágak, amelyek zöld sörénynyé tömörülve hintáztak a jó meleg levegőben. S a mint a folytonos lendüléssel más és más játéka támadt a lomb közt bujdosó napsugárnak: a folyó tükörlapján eleven árnyékok suhantak el; alig születtek, máris meghaltak, a napos rész fényébe tűntek, s a sugárfogó part aljából újra visszatértek. A kis ősz ember nagy gonddal választott ki maga körül egy pár alkalmas hajlatot. Oda lekarózta a csuka-horgokat, maga pedig beröpítette végül a kosztos horog inát a susogó vízbe.