Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXVIII. A halkirály

<X3 169 A ficzánkoló gilisztát lehúzta magával a horog a mélybe, a víz fodrán csak a parafapedző mutatta, mely tájon járjon a halász szeme most már. S ekkor kezdődött a tűrni és várni tudók nagy élvezete: az a csöndes, mozgás nélkül való reménykedés, amelynek a szelíd izgalma még szívdobogást is okozhat a gyöngébb keblekben. Nagy gyönyörűség ez azoknak, a kik már beleszoktak. Az édes semmittevés testvére ennek az ártatlan mulatságnak, amely alig köti le a szellem egy parányi figyelő részét, a többit szabadjára hagyja, hogy elröpüljön az ábrándozás szivárványos menyországába. Hangot is alig ad ilyenkor a madár, hisz' elmúlt a szerelem dalos korszaka. Most a családfenntartás gondja foglalja el a barna gébicsét, amely le-lecsap a túlsó part bokráról a fű közé, s bogár-zsákmányát diadallal viszi anyányi fiának. A halkirály nem látja azt; szeme a csillogó vizek mélységét kutatja, minden gyönyörűsége abban a mozgásban van, a mit ott észrevesz. Tiszta és nyugodt a folyó, nincsen zavaros, szeles hulláma; az eleven víz csöndben, egyenletesen siklik tova a kavicsos alj fölött; csak a part körül egymásba szövődő buja növényzet lengése mutatja, hogy szakadatlanul sodor ott az ár. A mozdulatlanság felbátorítja újra az imént megriadt vizi életet. Jönnek a széles, lapos, ezüstös keszegek, s a vízben barnán czikázó villámként suhannak el; egy-egy fordulatnál megcsillan világos oldalok, azután megint csak feketés hátok sötétlik fel a mélyből. Nem jó itt ő nekik; itt nincs hinár, a hová kedvökre befúrják magokat, — tovább innen, tovább! Egymást hajszolva sürögnek elő a kárászok és czompók. A kárász rozsdavörös pénze még a vízben is megvillan néha; széles, erős bognársörénye úgy furakodik előre, mintha örökös támadásban lenne. Annál gyönyörűbb a jóval karcsúbb czompó, amely gyöngyházas tarkaságával, arany-zöldes csillogásával kagylószinekben pompázik, ha felveti magát s a nap fénye rásüt. A halkirály, lélekzetét visszafojtva, lesi a pedző halat; egyre mozog az úszó parafa vége, félénken czibálják, tapogatják odalent a prédát a folyó lakói. Nagy czuppanást hall most a malom felől, megrezzen, odanéz: hát a pöndörös zavarja a folyó nyugalmát. Vetőhálóval kínlódik az istenadta molnár, nagyot kanyarít rajta, amint kiereszti; a forgó körháló elterpeszkedik a levegőben, mint a szitakötő, s egyszerre belelocscsan a vízbe, lassan ereszkedik lefelé. Azután nemsokára nekifekszik a molnár a háló kötelének s húzza-vonja gyorsan magához. Abban a perczben a kosztos-horgon is megakad a hal s egy szempillantás alatt kint van egy szép potyka a parton. Ott vergődik nagy ficzánkolással a nedves fű közt, amelyet a halas vederből kicsurgó Kraszna-víz teszen harmatossá. Büszkén int a hajkirály a csalódott pöndörösnek, a ki üresen lóbálja csurgó hálóját a part fölött. Bársony: Erdőn, mezőn. 22