Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

III. Kis ínségesek

14 -i>o S amint kinyújtja karját, jelentkezik megint a dermedés; az éji fagy még a tél uralmának a hirdetője, de erről nem tud a déli nap. A déli nap s a déli ég megcsalja az egész világot; a tengeren túl czihelődni kezd a felbujtott had, gyors szárnynyal verődik csapatokba; szemök a hontalanok Mekkáját keresi; szivök vágya szárnyok röpülését megelőzi, s a régi fészek környékére száll. S egyszer csak itthon, a kopár mezők fölött, ropogó surranással siklik el valami. A puszták fia felkapja fejét: mi háborgatta meg a nagy csöndességet? Egy csapat seregély tűnik el a kéklő levegőben; szárnyok rezgése fáradt, lassan ereszkednek a föld felé; a hímek sötét, zománczos begye csillog a rá eső napsugártól. Megérkeztek az első vándorok. Szívós legények ők; enyhébb telet kibírnak vándorlás nélkül is; a késő ősz mogorvasága meg nem ijeszti a seregélyt; hajló, ringó nádsűrüségben éjszakázik, gulyák s nyájak útját járja nappal. Gulyát s nyájat egyszer csak nem hajtanak ki többet a mezőre; akkor a seregély is menekül a hidegtől s a koplalás elől. Szálerdő magányában miféle csattogás kél a fák fölött? ... A szajkó megéled rá s ijedten búvik ág mögé a harkály. Egy pár vadgalamb az uj lárma mestere. Kékesszürke uti köpenyegök illik a kopár környezethez; lángol már a hímben az udvarlás vágya, pezsgésbe hozza vérét a jó meleg idő, s amint párja fölött méri a sík eget, nehézkes, kéjes mozdulattal veri össze szárnyát. Attól van a csattogó tapsolás. Hát még a rónák széles vidéke hogy megtelt egyszerre az érkező vándorok üdvözletével! Nap nap után jönnek a visszakivánkozók; fáradtan hullanak le az alig fölengedi hideg göröngyre; daluk még nincs is, csak egy-egy pittyegéssel, egy czippanással köszöntik a rég nem látott otthont. S amikor az első vándorsereg, nem bírva honvágyával, siet megülni a tavasz csillámában párolgó földeken: a sunyi tél örömében elkezd kajánul dorombolni, mint a játszó macska, amely kis madarat fogott; dagadó melléből hirtelenében kiereszt egy félmaroknyi vihart. A fagyos szél végig csördít a föld nyiladozó keblén, s a kicsúfolt tél egyszerre megmutatja, hogy korán volt örülni, tavaszdalt zengeni; ő itt az úr még. Ki tudja, meddig? A csalóka tavasz csak a délibábot küldte maga helyett, ő maga újra a másik oldalára fordult, s édesdeden szunnyad a föld mélyében, az ég magasságában. A napsugár igazán csak kegyetlen tréfa volt, csak olyan kísérlet, mint Ikarus szárnypróbálgatása. S a föld hitt neki! Vakon hitt az imádott eszmény mosolyának; valónak vette, ami még csak kívánság lehetett. Egy csalfa sugár csókját a teremtő nap forró öleléseként fogadta, s az ég bolyongó felhőiből langyos esőt remélt ezentúl.