Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

III. Kis ínségesek

^ 13 Pedig februárius vége s márczius eleje sokszor csupán csak kegyetlenül tréfál. Napsugarat kergető csipős szél, szépítő vizet kínáló havazás úgy is járuléka, de még a muló telet is visszacsalja néha, amely búcsuzásában deczemberi szigorral mutatja meg még egyszer komor arczát. Milyen csapás az ilyen csalódás, éppen akkor, amikor ismét kezd a külső világ valamit érni! A tavaszt igérő langyosságban porrá szikkad a sár; kinyitjuk ablakunkat a bekérezkedő napsugárnak, s a szép asszonyok, akik sajnálják formátlan téli felöltőbe rejteni termetöket: megmutogatják déli sétájokon, hogy milyen lesz a divat. Úgy örülünk, olyan boldogok vagyunk! . . . De még boldogabb a veréb, mert őneki már itt van a fürdőévadja, amikor beletestelhet az utakon a bokáig érő porbarázdába. Keressük az utczát, a levegőt; elhisszük, hogy itt van a kikelet; az égről mosolyog ránk; érezzük azt a menyországból jövő leheletet, amely milliárd parányra oszolva szórja szét a földön a feltámadó élet csiráját. Nagy gyönyörűség az, ilyenkor nekifeküdni a kezdődő tavasz csiklandozó levegőhullámának. Még egy kicsit hűvös, de nem hideg; illata s íze van ennek a levegőnek; a füvek halvány zöldjéből terem az illat, s a nyitott ajk mohó lélekzése adja meg neki a képzelt ízt. A házak tetején megfoltosodik a tünő hó, keskeny barázdákat támasztanak benne az olvadás apró patakjai; csurog az eresz, mintha záporeső esnék, pedig egy tenyérnyi felhő sincs az égen: ragyog, kaczag a nap. Egy nap alatt száraz az árok gerincze, ráül a pipiske, s kiterjesztett szárnynyal hasal neki, odatartja hátát a meleg tavasznak. Egy nap alatt eltűnik a falvakból a pirók s a sármány; a kikelet igazi oltárát mégis csak a szabadabb helyeken keresik mindnyájan. S egy nap alatt elröpül a megifjodó föld üzenete a messze idegenbe, túl a nagy hegyeken, túl a tengereken; a tavaszdal végig zeng mindenütt, ahol a gyönge vándorok, a mi telünket nem álló költöző madarak meghúzódtak. „Csak vissza, vissza, itt a kikelet! az ég szerelme meglelte a földet, nem úr már rajta a szörnyű tél! Csak erre-erre, ittazuj boldogság! amerre szem lát, éledni kezd már a rónaság! Nem zúg vihar az erdőn, langyos szél lopódzik végig a völgyeken; a tölgyes várja már a vadgalamb búgását! Vetések szőnyegében otthonra lel a vándorpacsírta; a szántóföldön sűrű zöld szakállt ereszt az őszi búza, s fészket kínál a puszták dalnokának! Vizek partját már nem borítja hó, teljes mindenütt a tavaszi kép; csak visszavissza apró vándorok!" A sunyi tél hallja az ujjongást s nem állja útját a reménységgel terhes üzenetnek. Éjente megfeszíti kissé izmait: igaz-e hát, hogy nincs bennök erő? való-e hát, hogy néhány napsugár megőrölte a jégkirály csontjait?! . . .