Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXIV. Téli hajtóvadászat (két színnyomatu képpel)

147 öt lépésnyire bevárni a hajtót, akkor illaberek! vissza csap hatalmas ugrásaival; hiába kiabál a megriadt hajtó: „ne bocsásd!" késő már olyankor. Akik elsőnek iparkodnak átváltani a nyugodalmasabb területekre, azok a nagy barmok: a farkas, meg a vadkan. A farkas az első gyanús neszre kioson rideg bokrai közül s a mély patakok mentén sunyít el a veszély közeléből. Farkát a lába közé kapva sompolyog; folyvást a zajra fülel, folyvást az előtte levő bozótra ügyel, úgy menekszik; néha alighogy megkezdődik a hajtás, már hallani a sűrű völgyben levő vadászállások táján óvatos csörtetését; szürke ködmöne úgy siklik ilyenkor a gaz közt, mintha kígyótól tanulta volna a mozgást. Jön nemsokára a vadkan is. Fújva, akadozva dobog előre; gyorsan üget, riadozva vágtat; időnkint megtorpan, hátrafordul, bozontos fejét szeles mozgással kapkodja fel, pisla szemével keresi a mozgolódás okát s erősen szimatolva szaglász. Egy kurjantás, amely a messzeségből a völgyeket átszeli, elég, hogy vakon rohanjon tovább az izmos zömök állat a domb felé. Nagy madár suhog fel a tölgyfa vastag ágai közül; keringve emelkedik a magasba, ahonnan nyugton nézi a forradalmat, amelynek a veszedelme őt nem igen érheti. Példáján okul a vadmacska is; hamar fölkap a fára és meglapul egy vastag ág tövében, úgy meresztgeti zöld fényű szemét az alatta tova vonulókra. A vadászvonalon még síri csönd van; csak a szemek villáma szeldeli át a változó terepet. A fiatalabb ivadékban forr a vadászláz; a lehulló hó megriasztja, a csergő szarka megszelesíti. Nem a hajtóra figyel már; azt lesi, mikor elevenül meg a bokor előtte. Egyre zúg az erdő; nesz támad a sűrűben, gyors futás óvatos igyekvése az; majd elhallgat, majd előre siet. A honnan nyílása van az erdőnek a völgyre, onnan hamarabb látni a puskacső elé siető vadat. Mielőtt rászánná magát a vadkan, hogy felrobogjon a kapaszkodóra, még egyszer megtorpan az aljban, néha megcsattogtatja agyarát; bozontos fejéből szuszogva fújja a párát; hegyezi a fülét. Halló és szagló szerveinek a finomsága bőven pótolja rövidlátását; töri, zúzza útjában az ágat, jó előre jelzi érkezését. Lihegve baktat amott egy fehérhasu róka; rövid pihenőt tart az is a vízmosás partján; majd meg félkörbe hajlik s átlöki magát a határárkon. Rá sem néz most a körülte lebzselő nyúlfira, amely félkegyelmű ugrándozással válogat a követendő útban és kapkod erre-amarra, amig utoljára a tisztásabb gerincz felé kergeti nyúlszivüsége. Ott karakán bukfenczczel vágódik el, ha csuszamlós jégsíkot kerít eléje a véletlen. Az oldalállások valamelyikén eldördül egy lövés, kezdődik a halál nagy orgiája. A cserje szélén megvillan a róka vöröses bundája, tüzet okád feléje a legközelebb álló vadász fegyvere; a róka elhasal a havon, hosszú vitorlája megrándul utoljára. Fentebb nagy ropogással törik a galy; szürkecsuhás bak-őz suhan ki a bozótból, végig repül a vadászsor előtt, gyorstűz jelzi futása útját, amig egyszer csak karikát vet a fején keresztül. 19*