Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406
XXIII. Az első hó
136 's* A költöző madár már rég elvándorolt. A mi nálunk maradt, vagy beteg, vagy meg szokta várni az utolsó perczet, a mikor nem lehet itt többet maradása. Amint végigbaktatok a tarlón, valahol fellöki magát előttem egy tört szárnyú fürj. Hiába hajszolom, nem akadok többet a nyomára. Tudja a kis nyomorék, hogy csak a lábában lehet menekvése, hát elfut a gaz közt. Éli világát, a mig lehet; hájasra hízik a jó murvamagon, amikor aztán az első hó leesik és elborítja a terített asztalt: beadja a kulcsot az árva pitypalatty, éhen vész, vagy megfagy. Csak az a hó ne lenne! Gyilkosa a látható mezei életnek, megrontója a síkságot lakó apróság játékának! Fagyos november lehelete folyvást fenyeget pedig vele. Még amikor tiszta kék is az ég, gyanús a láthatáron szálló borulat. Emberi érzék nincs arra elég finom, hogy előre megmondja: kapunk-e havat abból a sötét sávból? Azért van a sok okos állat, hogy megkérdezzük tőle, amit a magunk eszével felérni nem tudunk. Ha késő őszszel kavargó csapatokban kering az égen a fekete varjú, s egyszerre levágja magát mind, hogy megüljön a nagy fák ágain: az azt jelenti, hogy vihart s zimankót érez. Amikor a nyúl egyszerre mind elhagyja a porhanyó őszi szántást, ahol olyan pompás ágyat vetett volt magának s behúzódik az erdőbe, a vízmosásba, az árokpart bozótjába: az azt jelenti, hogy nem hiába gyűl a gomolygó felhő az égre. Ha a felvert fogolycsapat alacsonyan repül a föld szinén, mint a vadászó ölyv szokott: az azt mutatja, hogy fél a havat hozó széltől. Ha a búvárnak naphosszat csak a feje van kint a vízből: az azt bizonyítja, hogy bújik a készülőben levő rossz idő elől. Amikor a sármány egyszerre százával lepi el a falubeli udvarokat s beköltözik a sövények aljába: többnyire nyomában van a hó . . . A pusztai ember ki nem fogy az eféle jóslásból és hisz is benne, mint a szentírásban. Maga csinálja meg a naptárát, amelyben ritkán csalatkozik. Fenn az égen, a nagy ürességben, utazik a kicsi vízpára. Sok millió társa siet vele, viszi valamennyit a rohanó levegő, nincs megállásuk, nincs pihenésök: az örök mozgás ez, a születéstől a meghalás perczéig. Az ember látja, nézi a kék ég vándorát: milyen fehér felhő! milyen foszló semmi! egy kis káprázat a levegőben, a mi soha sem tér vissza. Utazik a kicsi vízpára. Elsuhan a rónák s a fényes vizek felett; száll a magasba, egyre magasabbra; könnyű kis teste vágyva röpül a ritkuló tér felé, a hol sok ezred magával is csak annyinak látszik, mint egy szippantás szivarfüst. Valami édes, új dolog ez: futni, sietni a végtelenség felé. Itt nincsenek határok. Lent látszik ugyan a föld, a szürke szikla, a síkságok zöld foltja (minden csendes ott most, a hang nem ér fel idáig), de egyéb irányban akadály nélkül haladhat a sugár, s a sugárral a felhő.
