Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXIII. Az első hó

137 Vége a rabságnak, a mi a nagy tengermedenczékben foglyul tartotta az apró vízcsöppeket. Egymásba olvadva, szorosan összekapaszkodva, hullámmá nőttek ott, s minél többen voltak, annál jobban korbácsolhatta őket a vihar. Ha a haragvó szeszélyes tenger toronynyá változott: a vízhegy csúcsába becsapott a villám; s amikor a mélységbe zuhant az ingatag torony: szerteszétföcscsent minden porczikája. Megbolygatta az úszó hal, habbá gyúrta a tengeri hajó; egy pillanatig sem lehetett ura saját magának. Most? Felszabadult; száll fent az égen, mint a vizek lelke. Nem kergeti a szél, hanem viszi; a vihar nyila a villám, ő benne születik meg; magas útjában csak vágyó tekintet kisérheti. Csak olyan hideg ne volna odafent! A déli ég lassankint eltűnik, a ritka levegőben egyre kevésbé melegít a nap; rövid a langyos óra, hosszú a hűvös éj. Bár csak fordulna már a szél, hogy visszavinné a didergő harmatot a verőfény hónába! Hiú kívánság. A szelek útja kimérve, attól a könnyű pára eltérni nem tud. Fázós remegéssel simul egymáshoz, megsűrűsödve száll tovább; a fényes nap nem süti, inkább megborzogatja, mint a belső láz a hideglelőst. A ki felnéz a földről s látja megszürkülve, nem hiszi el, hogy a forró égövi tenger méhe szülte, olyan rideg. Pipálni kezd az ég, foszlós felhőt ereszt s nagy füstgomolyt fúj a tájék fölé. S a szürke felhő folytatja útját, a végtelennek látszót; nincs pihenése, nincs megállása, de a szabadság gyönyörűsége ez még akkor is, ha a kietlen jégvilágba visz. A jég fagyos világa pedig egyre közelebb. Az alkonyat még szürkébb, mint rendesen; láttatlanul futja meg útját a nap, sejtett fénye alig dereng ki a felhőköpeny ránczai közül: este se volt s máris itt az éj. Fekete éj, amelynek minden órája egyformán sötét. Elő, mozgó alakjait jól betakarja a vak homály, de a képzelet kísérteteivel nem bír a sötétség. Inkább mintha mindenfelől libegő árnyak lejtenének felénk, remegő álomképek, amelyek eltűnnek, mielőtt körvonalaikat érintenők. A puszta hallgat, az erdő hallgatózik. A puszta alig mozdul, halkan piheg didergő álmában; az erdő néha szakgatottan sóhajt, mintha visszatartott lélekzete loppal szökdösne ki tüdejéből. A felhő kebléből lassankint kifogy a villám; csend és béke van a párák között. Játékos kedvök, amikor egymásba omolva kavarogtak, elmúlt. Most fáradtan, nehézkesen borúinak rá a lengő levegőre, a szélparipa kényelmes hátára. Fáznak! A napsugár csúfságba jár velők, meg-megmutatja fényét, de mire elhinné udvarlását a felhő s feléje tárná keblét: a szél jeges lehelete ostorrá válik, amely csikót hasít rajta. Talán nem is az igazi szabadság, csak a szabadság Bársony: Erdőn, mezőn. 18