Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXIII. Az első hó

135 Kaszálók hajlatában megtiprott sás zörög; nincs közte élet, aszkóros sárgaság futja el. A megvagdosott sáslevél szára sebforradást mutat; csetlik-botlik benne a lépés, nyöszörgő nyüzsgés hallik ki a megbolygatott gazból, a mig minden kórója vissza nem foglalja régi helyét. Lesz-e vége a nagy kietlenségnek ? szétoszlik-e a szürkeség, amely ebben a sivatagban az ünnepet is hétköznappá teszi?! Irigy köd, gomolygó pára borít a völgyben mindent. Annak a szépséges tarkaságnak, a mit a nyári nap mutatott valaha, vége van. — A keleti rege helyett, amelynek akkor színtere lehetett volna a ragyogó tájék: most a skót hegyek bús világa vesz körül, a melyben haragvó bűbájjal van tele még a hallgatás is. Fagyos november hangulata száll a lelkemre; nem tudok többet szabadulni tőle; de azért jól esik ott kint a komorság is; hisz' nem belső kényszer beteges szülötte, csak az elmúlásban rejlő szomorúság külső jele az. Az éjjeli fagy, a hajnali dér elvégezte már a feladatát; megtépte a lombot, sárgaságot lehelt mindenre, a minek a föld nedvességében van élete; a növényország minden gyermeke el van készülve a halálra, vagy legalább a hosszú álomra: jöhet a tél. Nem érti azt meg az örök nyár hazájának a boldog gyermeke, hogy milyen szomorú várakozás ez. A mi élet van odakünt, tengődik az; mindössze a fagyöngy zöldéi a csupasz fák koronáján; egy-egy halvány, csenevész kikirics bujkál a szürke buczkák között. A cserlevél nem zörög, csak sóhajt, amikor a szél elsüvít közötte; látható élet semerre sincs; a mi van, az is haldoklik már, vagy legalább jól elrejtőzik, hogy a közelgő télnek minél kevesebb veszedelme érje. A mi állati elevenség mutatkozik, szinte kisír minden mozdulatából a nagy aggódás: „meddig tart még számunkra a világ? pusztulunk a nap melege nélkül, de legalább a régi föld van még a talpunk alatt; meddig marad? mikor hull le a kegyetlen hó, a mely egyszerre hazátlanokká tesz bennünket?" Madár nincs a fák közt; néha egy fakopáncs, egy czinke, egy varjú hallatja a hangját. Panaszos valamennyi. A harkály belecsapkod a korhadó fa derekába, nekitámaszkodik a saját farkának, úgy dolgozik hévvel. Rövid a nap és drága ára van annak a félmaroknyi zsákmánynak, a mit nem szűnő munkával kikalapál a kéreg alól a gyomra számára. Amint odább rebben, nagyot sikkant, azután hullámos hajlással lódítja magát tovább a másik fára, a másik völgybe. A mint elcsap fölöttem, szárnya rezdülésétől apró erdei manók hadseregének a dobpörgését hallom a levegőben. A fagyaibokron bogarászó czinke megriad rá s jobban bebújik a csupasz vesszők közé. Úgy pattog ide-oda a galyon, mint egy jókora pillangó; nincs már éneke; ha cserreg-perreg néha: csupán jeladás az a társainak. A szép tarka világból hogy is lett egyszerre ilyen kopárság? A síkon szürke és fekete minden; kóró nyújtogatja törékeny tagjait a mezőn; letiporva a legelő füve, kitépve, a mi hasznos növényzete volt a késő ősznek.