Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXII. Véres nap

132 -c* iparkodott a lőtávolságon: most már a rémület vakságával határozza el magát valamely irány felé, mindegy akármerre, csak ki innen ebből a mészárszékből, a hol meg kell bolondulni az örökös puskaropogástól, meg a köröskörül csapkodó, haláldalt sipoló söréttől. Zúgás, üvöltés riasztja a nyomorult állatot, ha a hajtók közt akar valahol kitörni. Megszeppenve kanyarodik arra, a merre nagyobb a csend; a hol csak egy néma ember áll, ott próbál egérutat kapni, pedig épp' az a veszedelme, mert az a mozdulatlan szobor mindmegannyi puskás, a ki odaereszti magához a vágtató fülest, s amikor már semmit sem használ neki a gyors futás, keresztülbuktatja a fején egy még gyorsabb lövéssel. Addig csak megjárja, a mig csupán a vad forog veszedelemben. Eleinte alig látni az óriás kör hajlított vonalát, bátran lehet befelé is lőni. De folyvást közelebb húzódik a hajtó egymáshoz, egyre kisebb a köz a vadászok között, s kétségbeesettebb a futó vad rohanása. Ha eddig a „zsacskót" kereste, most már mindegy neki, ha mindjárt a kapkodó vadász ölébe ugrik is. Még jobb talán, mert a zavarban levő Nimród úgy bele dupláz szelességében a levegőbe, hogy azután szájtátva bámulhat, kezében az üres puskával, amikor a nyúl a legszebb lőtávolságon elsiet előtte. Szép tanulmányokat tehetni ilyenkor. Az első, a ki mindjárt szemünkbe ötlik, az a koczavadász. Nem mindig fiatal, de az bizonyos, hogy ritkán vadászik, s így csak annál jobban izgatja a futó vad látása. Folyvást szökdécsel és kapkodja a fejét; a merről lövést hall, arra iramodik; czélba vesz minden vadat s kétszáz lépésre is odadurrant neki. A hajtók egyre jajgatnak körülötte, mert ott lődözi a nyulat, a hol hajtó is van; hiába a szidás, a fenyegetés, ő csak puffogat jobbra-balra, s ha megsörétez egy árva nyulat, befut utána a körbe, nem törődve vele, hogy ő is könnyen juthat a vad sorsára. Más az irigy puskás. Nem tűri, hogy kívüle még más valaki is eredményt mutasson fel; a méreg eszi, ha a szomszédja jól mulat, s hogy elfojtott dühét kitöltse, minden nyulat megpróbál ellőni, mielőtt a szomszédhoz elég közel jutna. Érdekes alak a zsacskós is, a ki a szabály ellenére mindig hátramarad, s maga után húzza a mellette -levő hajtókat. Ilyenkor szinte nyúlványa támad a körnek, amelyet a vadászok zsacskónak neveznek, s amelybe a vad szívesen belefut, mert azt reményli, hogy arra felé szabad az útja. Ha vén vadász a „zsacskós" szomszédja, az hamar rákiált, hogy előre komé! de a tapasztalatlan puskásnak még tetszik az ilyen szomszéd, mert azt tartja, hogy szemesé a világ, s így annak jobb, a ki elől jár. Hát még a buzdító!, a ki örökös jóakaratával gyilkolja agyon a szomszédait. Folyvást kiabál: „ahol jön, . . . vigyázzon, . . . éppen arra szalad, . . . csak elébe lőjjön egy araszszal, egy fél öllel!" . . . Meg lehet tőle bolondulni, úgy boszant folyvást a huhogása. Ha sikerült a lövésünk, ordítozva dicsér, s a hangja miatt