Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

II. A pusztuló halál

10 a megriadt halálnak egyre nagyobbodó foltok verődnek ki: a belső láva ott tán vékonyabb rétegen át küldi fel tüzét. A fű, a fa megrezdül a sugár esiklandozására, s a csöpp meleg, amelyet a fejlődő növény mozgása támaszt, segit olvasztani havat, jeget. A rónaságot gyorsan megostromolja a sugár-sereg, pusztulni kell előle a mozdulatlanságnak; fogcsikorgatva szökik a halál, de még titokban visszatér egyegy éjszakán s újra elhinti a dermedést. Hiába az! a millió tűzszilánk, amely olvadt aranyként hull a napból, hatalmasabb a jégnél; a föld is elkezd már lélekzeni, a honnan a hó eltakarodott, mohón indul meg ott a párolgás. A rónaságon meg nem él a halál, bújik az erdős hegyek közé, ahol a hó még szűzfehéren csillog s a szakadékok árnya megvédi a telet a nap ellen. Itt az idő, a föld ébredésének ideje! A tél fagyos foga kezd már kitöredezni; egy kis ereje van már a napnak, s az uj élet lelkendezését hirdeti a tavasziasra hajló mezőség. Az ég sem az a szürke köpönyeg többé, ami volt; a felhő rajta esővel terhes, nem havat rejt. Még egy kicsit ha tart a nap ostroma, akkor itt a tavasz, a téli dermedés felszabaditója, a nagy természetet lenyűgöző halál megölője. Csak az erdők magányos sűrűje őrzi még egy darabig a telet. Ott bujkál még egy ideig a megvert, a kicsúfolt halál; lomhán vonszolja széttört fegyverét, s ha felsikkant egy madár, az élet hangjától összerezzen a megsemmisülés komor szelleme. Az erdő fái közt, a szirtek ormain, kietlen tél van még, — hó, hó, mindenfelé; a fákat ellepi a zúzmara, amelytől egy éjen át fehér lomb terem minden ágon. A haldokló halál játéka ez. Hátha bolonddá lehetne tenni a napot, hogy a hóból s jégből formált csillagleveleket tavasz fehér virágának tartsa s békét hagyjon a kivirult erdőnek, a melynek úgy sincs szüksége napsugárra?!... Pedig ott nem nyilt meg a patak szive; a mély hegyoldalok közt, a hófúvások útvesztőjében, még a medrét is alig sejteni. Ott még a maga birtokában nézhet szét a halál: a jeges sziklafal, a megfagyott erdő, ma még mind az övé. De jön már a tavasz! A napsugárból toborzott ezredek elvágtatnak az erdő fölött, s megráznak benne minden ágat; a csinált hóvirág összeroppan, lefordul a galyról s idomtalan, nagy darabokban hull a mélybe, sziklafalat ha ér, meg sem áll, úgy gördül tovább s meghízik útközben a hozzátapadt hótól. Pedig ha a csupasz fák közé is befurakodnak a tüzes nyilak, akkor ott sem lesz többet a halálnak maradása. Pusztul már a halál; — csak még egy kis ereje legyen a birkózó földnek, a ragyogó napnak, s az újjászületés le fogja győzni a megsemmisülést!