Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXI. Erdők szivében

125 foglalom véget nem érő lánczolatba. Látom, hogy velem érez; hogy az erdő iránt ápolt szerelme pirosságot hajt mosolygó arczára; neki is elég, mint nekem, ha a némaság e birodalmában megállhat egy hangyaboly púpja előtt, s elnézi azt a nyüzsgő köztársaságot, amelynek minden vagyona egy százemeletre épített palota, de annak tekervényes alagútaiban semmiféle mérnöki tudomány el nem igazodnék. Mondom, nem álljuk ki sokáig együtt; izgat bennünket a vadászvér, s arra nógat, hogy elkészüljünk az eshetőségekre. Most már pecsenyének való vad lövése volna a terv, s ha a nyulas Bokrászban van egy kis emberség, nem is kerülünk haza süldő nélkül. A pap lentebb marad, közel a bozóthoz; őt titkos intés tartja inkább a rókatanya vonalán; hiába! nincs még tele a bunda. Magam csöndesen kapaszkodom a sikosra vált úton, amelyre vékony, csuszamlós réteget olvasztott az eső. De milyen gyönyörű szép eső! A városi ember nyilván kinevet; neki az eső legfeljebb „jó" lehet, amikor már nagyon kínozza a kánikulai forróság, vagy ha attól tart, hogy az aszály még a drágasági pótlék mellett is megnehezíti majd a megélhetését. Nem lát egyebet az esőben, mint ruhát rontó vizet, amely megkotyvasztja a kiállhatatlan locspocsot, a sarat. Nem ilyen ám az erdőt mosó eső! Csendesen potyolja a falevelet, a száraz avart; mintha milliárd mákszem kopogna, gurulna, görögne végig a gályákon, lassankint csöppé gyűlik itt-ott az apró harmat, s megkövéredve lepörög a levél hegyéig, onnan azután addig nyújtózik, kívánkozik lefelé saját súlyának az erejével, amig hirtelen el nem ereszti a levél csücskének utolsó reszelőfogát is, és fényes gyöngyszemként pottyan a cserje aljára, a hova jön utána jobbról-balról százával-ezrével a társa. Az ilyen csöppben nincs más, mint tisztaság, a mig csak össze nem keveredik a földi salakkal. Ha felszívná a nap, nem maradna egy porszem sem utána, legfeljebb valami kis vízbe fúlt levelész-bogár holtteste, a mit lesodort az ágról a váratlan áradás. Látni, a mint a felhő helyenkint jobban megereszti millió parányi zsilipjét. Ott az ég egyszerre elszürkül, az erdőre sűrűbb, nehezebb köd borúi, amelyből a szélroham nagy hirtelenséggel kiszakít egy-egy lebbencset; az azután egyszerre szétporzik a fák koronája fölött. Ugyanakkor közé suhint a szél a lombnak is és megrázza az esőben fürdő leveleket. Mintha ezer mogyorót törnének mellettem egyszerre, olyan kopogás támad mindenfelé; a sok kövér csepp mind leszakad a földre, megkönnyebbül utána a galy és kiegyenesedik; a visszatérő nagy csöndességben megint csak a harmatos eső mákszemhintéshez hasonló pettyegését hallom. Kizavar ábrándozásomból pipogya Dudás. Lucskosan, mint a kiöntött ürge, kerül elém; szemközt vágtat a tiszta úton. Ördög tudná, hol csatakolta magát