Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXI. Erdők szivében

126 -»o annyira össze, mert hogy a vizes gazt nem igen kereste, az bizonyos. Megvan a nyomorultnak az a szokása, hogy addig sétál az utakon egyik vadásztól a másikhoz, amig valamelyik társa el nem vakkantja magát a felvert vad nyomán; akkor nekivág toronyiránt a hangnak, s elkezd nyafkálni ő is, amig észre nem tér, hogy most milyen bolondul fárasztja magát. Ebből látni, hogy nem sokat ér a jámbor, de minthogy összeszokott a társaival, hát csak ott lebzsel; jó száraz időben, amikor a melegség lomb alá szorítja a kutyát, elbaktat ő is a cserje közt s kiugrat néha egy-egy nyulat, a mit a többi azután dicső halálba kerget. Ilyen időben nem is haragudhattam érte, hogy túl akar járni az eszünkön; magamnak is meg kellett értenem, hogy erdőt imádó lelkesedésemben bőrig ázhatom ugyan, ha tetszik, de vadászszerencsében a véletlenen kívül egyébre nem számíthatok. Felhangzott ugyan egypárszor a kutyák csaholása; szorongattak szegények valami vén nyulat, a mely elvitte őket zsinórvonalban vagy ötszáz lépésnyire az erdőszélen: de biz elvesztették a nyomát, a hol keresztülcsapott a sáros úton. Ott már vastag sárczipő tapadt a nyúlfi talpára, a mely ilyenkor nem hagy szimatot még a gyepen sem. Mire lerúgta a bocskorát, elmaradtak tőle a kopók, s ezzel meg is menekült az irhája. „Ni ott! itói! tau ide te ne!!" riog odafent a parton Kónya; azután kapja magát: brumm! brumm! neki durrant egy fa derekának. Csak arravaló az egész lárma, hogy összecsalogassa a kopókat. Jönnek is eszök nélkül, s mohón kergülnek erre-arra a lövés tájékán. Léha fáradozás az. Szultán kérdőleg kacsint Kónyára, a ki kajánul mosolyog a sikerült tréfán; csak Bokrász nem akarja elfogadni a felültetést; addig moszatol a domb oldalban, amig csakugyan ki nem pattan előle a süldő, s ekkor a kutyának áll feljebb. „Nyif! nyaf! nyaf!" cseng fel hozzánk a hajtás, szinte sikoltva; ki merre lát, arra fut, csak a pap veszi nyugalommal a dolgot, mert tudja, hogy nála van az áldás. Alig áll meg egy csillagosan szétágazó úton, már hallom is a puffogatását, a mire csakhamar véget ér a négyes csaholás. Már ez azt jelenti, hogy vérében fekszik a vad, a mit ezúttal abból is ki lehet találni, hogy nagy veszekedés zaja hangzik a bokorból. Nézeteltérés támadt a pap közt meg Szultán közt. Mindaketten jogot formáltak a pompás süldőhöz, s bizony a szent atyának ugyancsak össze kell vala szednie minden tekintélyét, hogy meggyőzze Szultánt a tévedéséről. Kónya Miklós vet vége trövidesen a tréfás jelenetnek, rárivall a megszégyenült ebre: „pakkolj innen, nem vagy illetékes!" Hazamenet felszedjük valahol az ócska kútnál Debreczenyi bácsit; alig akadunk rá ebben a szörnyen szürke világban, minthogy ő is egy darabja az őszi homálynak; persze, ott áll szótlanul a síkon, egy serdülő cserfa lombja