Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXI. Erdők szivében

124 'Sehogy betelünk jóval: az öreg úr odakínálja ízelítőnek a mellén fityegő fia-kulacsot, végig szoptatja szomjúhozó vadásztársait a maga termesztette rizlingből. Hiába volt ott a sok finom rántott csirke, meg hideg liba; még a léha kopó-had is csak a zsiványpecsenye szagára csóválta a farkát; Miska napszámos meg, mire észrevettük, akkora bagókat kanyarított sült szalonnából mindakét képébe, hogy vacsoráig is aligha sikerült neki az egész készletet szétőrölnie. Főtisztelendő Csaponyi Ignácz kénytelen vala elismerni, hogy néha a földi javakban való ilyen dúslakodás csak növelheti a velünk született jámborságot, mert ebéd után igaz szívvel és becsületes lélekkel fohászkodtunk mindnyájan ekképen: „Áldott legyen az úr, aki nekünk ma ezt a remek zsiványpecsenyét feltálalta!" . . . i'fi í\í % Gyilkos kedvünk támadt a kétszeresen adagolt zsiványpecsenyétől, s minthogy a klipit-klapatórium is nagyon kotyogott már: idején levőnek láttuk arrább czihelődni. Hajrá! hadd bújjuk tovább a járatlan tájakat, a hol a délelőtti hajsza óta megült a zaklatott vad. Szűkölve, nyöszörögve hízelkedik a czorkára fűzött négy kutya, a mint a gazdája ingerli őket egy darab sajttal, kenyérrel, csontdarabbal. Jóllakni nem illik ilyenkor valamire való vadászkutyának, mert ha tele a puczra: eltikkad a nagy teher czipelésében, kifogy a szusszá már az első kapaszkodónál, s nem cseng ziháló tüdejéből a hang, csak recseg. Pedig nagy idő van még hátra estig; ezután következnék a java mulatság, minthogy minden vadásznak puskavégre kell ma kapni valami oktalan állatot. Könnyű is azt így elvégezni magunk közt, ha bele nem szólna az igazi Jupiter pluvius, aki csöndes őszi harmatot szór le ránk valami finom menyei szitán keresztül. Alighogy megérzi Debreezenyi bátyánk ezt a vastagabb fajtájú ködöt: lekanyarítja nyakáról hűséges felleghajtóját, amely kerek negyven év óta tanúskodhatnék róla, hogy de bizony van olyan vadászember is, a ki mindig igazat mond. Miklós bátya sátort hevenyész maga körül a szürkénél szürkébb köpönyegből, s elbújtat alája puskát, tarisznyát, meg rizlinges kulacsot. Makrapipájának a tüzét védi a kalapja karimája, s a mint így vidám kedvvel és mosolygó ábrázattal nekiindul a dombnak: elgondolom, mekkora utakat tett már meg itt a bátya az ő lassan siető bokáival. A négy czerberus már jól bent lohol valahol a gazban; Kónyának az útját csak sejti az ember, ha itt-ott felriog a kopókat irányító szava. Egyre visszhangosabban veri át a két domb fala a fátyolozott hangot; még egyszer-kétszer felsír a távolból a „ni ott!", azután megint magam maradok a kedves papommal. Bizony mi se álljuk ki együtt sokáig, pedig jól esnék egy kis csacsogás emésztés okán, mert pompásan megértjük egymást. Csak úgy ragyog a szeme, amikor nekieresztem elragadtatásom imádságát, amelylyel a természet gyönyörűségeit