Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXI. Erdők szivében

119 Attól kezdve, hogy elnyelt bennünket az erdőség, nyoma veszett Debreezenyi bácsinak, az öreg Jupiter pluviusnak. Negyven év óta bújta itt már a gazt, megvoltak a maga régi időbeli „állásai", a hol bizonyosan meg kell fordulni akármi vadnak. Onnan azután el sem igen mozdult, legfeljebb ha egyik „állás"tól a másikig, a völgy fenekétől a dombtetőig. Főtisztelendő Csaponyi Ignácz csakhamar belebújik most a leggazosabb aljba; neki rókára vagyon nagyobb szüksége, egyrészt mert egész áldott életében azon munkál, hogy milyen módon váljék nagyobb hasznára az emberiségnek, a mi részben a rókairtás csakugyan számot is teszen itt; de meg nagy öröme, hogy magalőtte róka prémes bőrével béleltesse a téli bundáját. így azután ha lövés esik a völgyben, rá is dörmögi mindjárt a tetőn az öreg Debreezenyi: „megint gyarapodott a pap bundája". Az erdő csendjében nemsokára megvakkan a rókás Szultán. Nem kell a nyúl az ebadtának, csak a vörösszőrü remete után veti magát, de azt azután elűzi, nyakgatja, órákig. Messze elhallik tiszta, keménycsengésü hangja; a többié közt mindig az első; mindig elől vágtat, rajta ugyan ki nem fog a „ravasz". Hiába méri a porondot, hiába ugrik át a patakon, hogy a saját nyomával szemközt fusson egy darabig, azután oldalt kivesse magát a gazba: Szultán túljár az eszén, s olyan varga-betűt kanyarít az útvesztős helyen, hogy utoljára is rá kell találnia az igazi nyomra. Egy darabig csak rakja vele a kállai kettőst a többi is, de nem nekik való mulatság az. Nagyon hálátlan és fáradságos, mert róka-koma él a gyanupörrel, s nem igen mutogatja a tisztásokon az irháját, a tüskés völgy szivébe meg ritka vadász bújik utána. így aztán nemsokára maga marad Szultán a rókanyomon, s a vadász csak onnan tudja, hogy a keskeny ösvények közelében állása mellett surrant el az óvatos vad, hogy a hű kutya szakadatlan csaholással alig húsz-harmincz lépésnyire baktat el láttatlanban előtte. Ezalatt az öregebb Bokrász nyulat böngész, s abban telik mulatsága, hogy el-elveszti a nyomát, meg újra megtalálja. Osmeri már a vén nyúl csalogatását, s amikor elnyeli a föld a szimatot, csak annál nagyobb buzgalommal kutat azon a tájon. Amint közé furakodik egy kis galagonyacserjének: usgyé! ott iramodik előtte a fehérülepű füles, fügét mutogatva billegőjével a cserben hagyott kopónak. Nosza, szorítsd öreg! kapja magát Bokrász, utána! tartja szép szóval, csaholással egy darabig, amikor elhallgat a tévesztett irányban, messziről üvölt neki a gazdája: „Ni ott! . . . itói! . . . ugrasd ki még egyszer! ..." Durran a puska itt is, amott is; ahol duplán szól, ott ugyan ritkán számol be a puskás a vad bőrével, mert úgy van már az az erdei vadászaton, hogy az első lövésre bukfenczet kell vetni a vadnak, minthogy a másodikra nem vár, hanem arra menekül, ahol a legsűrűbb, s ahol a vadász a legkevésbé látja.