Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXI. Erdők szivében

120 -so Annyi haszna mégis csak van a hiábavaló puffogásnak, hogy egyszeribe odarántja a tévelygő kopót a vad nyomára. Akkor megint kezdődik a gyönyörűséges zűrzavar, az ékes hangverseny, a melyben jajgató örvendezéssel nyafog a vadászok négylábú segítsége; ki vékonyan, ki vastagon ümmög, buffog, csahint, vakog a maga tudása szerint. Van-e vadász-szív, a mely gyorsabban ne dobogna az ilyen zene fortissimójára?! ... t'fi i'fi íj: Hallgattam az erdő zúgását, futó vad nyomát járó kopó csaholását. Elragadott az a változatokban gazdag hangverseny, amely visszhangot vert ki a domboldalból, mintha a nagy Nimród nótája csendült volna meg valami csudás zenéjü czimbalom húrjain. Megint ott voltam a világomban, amit nem tudok hasonlítani semmi más kincséhez az öreg földnek; mellettem jobbra-balra keskeny erdei út, helyenkint fűvel benőtt, máshol a szikkadt porondon üreges keréknyomot mutat; meglátszik a göröngybe vágott párhuzamos vonal kopottságán, hogy hónapok előtt járt ott a sárban valami ölfát szállító ökrösszekér. Néhol pocsogó maradt rajta, ahol laposabb a hajlás; s amint emelkedik a domb, úgy keményedik a talaj is; a lefutó esővíz simára mossa az utat, finom homok, tapadó agyag rakodik le a fű tövére, míg a tetőn, ahol a szél játéka dudálva seper: tiszta, egyenes síkságnak látszik a napnak fordult útvonal fehéredése. Előttem és mögöttem a vágás: némán, mint egy tele írott nagy könyv, amely tündérmeséket kínál lapjain, csak olvasni kell tudni belőle. Az ég borultas, szomorú; nincs napsugár, amely verőfényt csúsztasson a hervadásnak indult lomb közé; minél sűrűbb a galy, a bozót: annál nagyobb benne a homály, amely déli időben is alkonyati szürkeségnek tetszik. A tüskebokrok lehullatták már a levelöket, valamennyire ellátni köztök: ott szeli egymást keresztül-kasul a vadcsapás; féllábnyi keskeny ösvénye az erdő egyutat járó gyermekeinek. Madárnak nincs ott már szállója; ami fészek néhol kisötétlik a galyon, régen üres az; korhasztja a belecsurgó esővíz; átjárja, megtépi a hűvösödő szél; a szárnyas gazdák valamennyien kiköltöztek belőle az erdőszélre, ahol közel érik a tarlót, a tengerit, a kendert; csak éjszakára surran még vissza a bátrabbja, amelyik nem találja nagyon is ridegnek ezt az elbúsúlt környéket. Hallgattam a négy jó tüdejű kopó lázas hajtását. Ahogy elkezdte a vezér Szultán, mindjárt kisült, hogy megint csak róka bolondítja a derék társaságot. Völgynek fordúlt az egész hajtás és nemsokára elveszett a patakban; a távolról visszasíró nyafogásból nem vesztettem el egy hangot sem; ujjongó szívvel figyeltem az egyik Bokrász felcsendülő hangjára, amely mindig megszólalt, valahányszor közelebb kapta a falka a vadat.