Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

II. A pusztuló halál

9 S egyszer csak jött a téli fergeteg s gyászindulót harsogott utain. A téli dalt a halál maga fújta, a halál leszállt a földre s ráborult. Aludt a föld s a halál súgta álmát. A föld szivében megfagyott a vér, nem volt folyó, nem volt patak, amelynek a medrét meg ne feküdte volna a halál. Ez a pusztulás diadala volt, reménytelen s kietlen egyaránt; a megsemmisülés fejedelme elbizakodva ölelhetett magához mindent a földön. A föld lelke hiába vergődött, nem volt erő és nem volt hatalom, amely megoldja a kihalt világra rakott lánczokat. A nagy mélységek lávatengere, izzó zsarátnoka folyvást fogyóban, onnan segítség nem érkezhetett; az őstüzek magok is örök birkózásban vannak a halállal, a teljes kihűléssel. Bátran elnyújtózhatott idefent a halál, puha hóvánkosát nem kellett féltenie az elolvadástól. Mi lenne a szegény világból, ha az a könyben úszó nagy szem nem látná szenvedését?! . . El még a nap lankadó sugara, tüzes fulánkká válik újra, amint eloszlanak a földről a ködök! A nap, melyhez a föld síró lelke segélyért fordult, meghallja a panaszt s elküldi a tüzes fulánkok milliárdját, hogy felvegyék a harczot a halállal. Először a sűrű ködökre esnek a sugarak, s rostává fúrják nyilaikkal a halál pánczélját. Apró, hegyes lándzsájok megszakgatja a hamvas szemfedőt s széjjelmorzsolja a hópelyheket. A föld még semmit sem tud arról, halálos álma tart tovább . . . tovább. S a sugarak, áttörve a páratelt levegőn, csendben lopják be az alvó halált. Végigröpülnek a fehér pusztaságon, eloszlanak az erdő fái közt; ellepnek minden parányi pontot, a melyet védetlenül hagyott a győzhetetlen árnyék. S akkor megkezdik nagy munkájokat. Nekitámaszkodnak a halál vánkosának, elkezdik tépni, hasogatni; langyos lehelet árad belőlök, melynek parányi lángja kis katlanokat vág a hóba s ott elkezd fűteni. A hóvánkos pelyhe egyre fogy, mindig jobban tűnik, meg-megroppan a csillogó jégmező; a tavakon csengő hangokat hallat a rianás. Az elbízott halál sokáig nem érzi, hogy horpad össze minden, amit a megsemmisülés kedvéért alkotott; a hosszú zsarnokság, amely sehol sem talált ellenállásra, vakká teszi; mintha örökké tartó volna a „Semmi" diadala. Pedig a boszuló istenség ott van már fölötte; az olvadás egyszer csak körülöleli, megsimogatja; a halál ijedten kap akkor az éledő föld után, amely megmozdult alatta. S most már a néma ölelkezésből a kétségbeesés birkózása válik. A hosszú pihenés, a nagy álom, magához téritette a kimerült földet; szabadulásért eseng a por, napot kiván a jégbe hűtött növény. Rongyos hóvánkosán Bársony : Erdőn, mezőn. 2