Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XIX. A puszta éjszakája - Egy nyárfasorről

c<r 109 Egy nyárfa-sorról. Fut-fut, hosszú vonalban, szemem alig látja a végét. A puszta szelíd, egyhangú térségében nincs itt semmi egyéb változatosság, csak ez a végnélkül valónak látszó fiatal fasor. Egy gyermek-fasor zsenge csemetéből, a melynek csupa hajlongás még a dereka is. Úgy áll szépen, sorban előttem, hogy szinte kedvem volna feldönteni az elsőt, hogy ráessék a másodikra, a második meg a harmadikra, s úgy hullanának egymásra, mint a kártya-katonák, amig le nem feküdnék az egész hosszú sor, akárcsak valami fergeteg hajlította volna le a földig. Akkor nem is lenne itt más, csak egy gyönyörű zöld lap, a melyen meg nem akasztaná a képzeletet s a gondolatot semmi, még egy olyan kóró sem, a melyikbe bele lehetne botlani, mert hosszabb a többinél. Jól esik néha a kifáradt, megpetyhüdt agyvelőnek az ilyen feltétlen kényelmeskedés; ez a szabadossághoz hasonló szabadság, amelyben nyügét-terhét egyszerre ledobja, s csupán azon van, hogy a szorongattatástól szabaduljon. Az ilyen istenigazában való lelki nyújtózkodáshoz nem is jutni máskor, csak a teljes magány pillanataiban, az elvonultság patikai mértékkel mért időszakában, amikor azok lehetünk, akik valósággal vagyunk, mert nem ellenőriz idegen szem. Ilyenkor lehull rólunk, benső lényünkről, a sok színészi czafrang, ami nélkül az alkalmazkodásra kötelező társasélet el sem képzelhető. Most, hogy egy kis nyárfa-csemete alatt süttetem magamat az őszi dél sugaraival, most érzem igazán, milyen áldás ez az egyedüllét, amitől pedig iszonyodni tudnék, ha nem a puszta nagy üressége, hanem egy lakatlan városi épület venne körül. Most, hogy nincs a közelemben más hang, csak a nyárfalevelek tapsolása: megértem a pásztorélet tűnődéssel tele szépségét, aminek pedig halálos unalom látszata van a városi ember szemében. Unalom ! itt! . . . Ahol a pázsit puhaságában világos nappal is a félálom boldog tétlensége szállja meg agyvelőnket; ahol eszünkbe se jut, hogy töprengjünk, mert a czéltalan nézés véletlen iránya is elég táplálékot ad a gondolkodás hanyatló ösztönének. Úgy bele tudok bámulni az ég aljára türemlett felhőbe, hogy le nem veszem a szememet róla, amíg szeszélyes alakulásából valami értelmet ki tudok eszelni. Hogy féltem kicsi koromban az olyan csúf vasorrú-bábától, amilyenné az imént elváltozott a felhő; s hogy örvendeztem az olyan hajlott nyakú hattyú láttára, amilyenné éppen most készül kiformásodni az ég lengő köde! Még egy tenyérnyi árnyék sincs ezek alatt a gyöngécske fák alatt. A mezőségen bátran végig ömölhet az ősz mosolygó derűje; a tiszta ég fénye csillogó