Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406
XIX. A puszta éjszakája - Egy nyárfasorről
110 i» játékkal verődik vissza ezekről a kis, igénytelen, remegő nyárfákról, amelyek lombja közt mindenütt ellátni az égbolt egybeolvadó kékségéig. Alig észrevehető mozgás van itt folyvást. Meg-meglendülnek az ágnak csúfolt vesszők, bizonyosan egy rövid lélekzetü szellő csapott el köztök. Vagy talán madár szállott oda; hisz' egyetlen szárnylebbenés is elég lehet arra, hogy ekkorát rezdítsen a galyon. De ez a kevéske mozdulat is megszabadítja a környéket az élettelenség félelmétől; a zsenge faágak mintha magoktól hajlongnának; mintha jókedvében tánczolna, remegne, forogna itt a sok hosszúszárú levél. Az a piczi élet, a mit a csönd e birodalmában félig látok, félig elképzelek: nem szűnő várakozással tölt el az iránt, hogy hol nyilatkozik meg. Lesem a lombok rezzenését; kíváncsian nézem a levél játékát; újra, meg újra megszámlálom, hány fa mozdul meg egymásután, ha végig fújja a szél. A fiatal nyárfák megemelik ágaikat, úgy integetnek, kézzel mutogatnak, fejjel bólintgatnak. Sokszor azt hiszem — hirtelen izgatottság lepte meg őket, a miből ha lecsillapodnak, megint összefonják a karjokat, úgy várják csendben, rendben, a visszatérő ingerkedő szellőt. Messze, nagyon messze van a fasor vége. Odáig mintha szakadatlanul fogyna a csemeték csekély magassága; egyhelyt egészen bele apad a földbe, onnan már nem látni mást, csak a bokorrá törpült lombot, azon is túl pedig végkép összefolyik az egymásba omló zöld szín tarkasága. S a sötétebb és világosabb zöld közt egyszer csak mintha futó fehérség kezdene elterjedni; egy erősebb szélroham tolja félre útjából a nyárfa-leveleket, amelyek mind-mind hátokat fordítják a veszedelemnek. Mire hozzám ér a levegő hulláma, szárnyaszegetten búvik a fű közé, s ott vergődik ereje fogytán, nagy riadalmokra a hangyáknak. Esik eső, sugár-eső. Fürdik benne a fényes levél, amelynek a folytonos rezgését a sugár játéka árulja el. A nyárfa-levelek bágyadt zöldjét kis fényes lapok tükrözése élénkíti a meszszeségben; ha sokáig nézem, azt látom kicsinyben, a mit a sírna tengeren, a hol a naptól kigyúl a víz, s szúró piczi villámkák pattognak ki belőle, hogy nyomban eltűnjenek, mintha százezer gyémántfulánk fúrná meg a vizet, gondolat-gyorsasággal. A nyárfa-levelek rezgése is ilyen kis fényességeket terem ezerszámra; a melyik megmozdul, arról lecsúszik a sugár, s amikor visszarezdül: a szelíd ragyogás türelmes kitartással telepszik meg rajta. Lepke-szárnyak csapkodását sejteni ilyenkor az egész nyárfasoron. Nini, egy bábaszarka! Milyen nagy elevenség ez az egy madár ezen a kihalt területen. Megül közelemben az egyik fa csúcsán, onnan recscsenti meg hívó hangját. Közbe nagyokat billent a farkával, úgy egyengeti, kormányozza a vékony galy
