Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

II. A pusztuló halál

III. A pusztuló halál. Közvetlenül a természet ébredésének az időszaka előtt még átölelelve tartja egymást a föld, meg a halál. De ez az ölelés nem a mozdulatlan nyugalom többé, hanem a megfeszített izmok birkózása; a föld küzd a halállal, amely jeges csókjával hónapok óta dermedést lehelt rá. £ & # A novemberi szelek a halál közeledésének a hírhozói voltak; át- meg átjárták a nyár lángjától megfonnyadt földet; a hálátlan föld elfeledte, hogy a nap szerelme szülte minden báját s duzzogva, finnyásán fordult félre tőle; akkor pedig síkságok és hegyek ellankadtak, elálmosodtak az őszi szél egyhangú jajgató dallamától. A havasfejü halál ott leskelődött a pirosra fujt égen; egy-egy hűvös éjszakán előbbre csúszott s kibontogatta szürke zászlaját, amely hamvas szemfedőként terül el a meny ragyogó síkján; a föld teste didergett, fázott alatta s szörnyű bénaság terjedt el összezsugorodott izmaiban. Egyre dúdolt a szél, egyre lassabban vert a föld szive; a halál meglibbentette szárnyát s fagyos fuvalmat árasztott szerteszét. Vastag ködök közt bús kisértetarcz meredt le az égről a néma világra: a nyári nap gúnyképe volt az. Egykönyben úszó nagy szem;... oly fénytelen, olyan hideg!