Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XVIII. Lármás vizek

101 Valaki nem állhatta már tovább a várakozást, s rálőtt egy csoport vadruczára. Bizonyosan Stévo czimbora volt. Attól az egy lövéstől azután mintha felrobbant volna az egész széles mocsár, s milliónyi szilánkját dobálta volna az ég felé: úgy szállt dübörögve, hápogva, sipítva, kétségbeesve a tömérdek fajta szárnyas vad ezernyi sokasága. A gémek riogva emelgették otromba testöket, s a mint sietve magasabbra szálltak, tanácstalanul forogtak a nagy ürességben, keresték az irányt, a merre elmeneküljenek; a ruczafalkák süvítve kezdtek elhúzni mindenfelé, s mintha egy kis vihar szabadult volna el szárnyaik alól, akkora zenebonát csaptak; a tőkerucza hápogva szelte a levegőt s fejét csóválva nézegette, hogy merről fenyeget a veszedelem; a kis csörgőkacsa fecskevillanással csapkodott erre-arra, nehezebb lövést kínált, mint este a csapongó denevér. Megmozdult az egész mocsár; elkezdett sírni, nyögni, beszélni a vizi-madártól hemzsegő levegő. Fehérhasu bíbicz ujjongott, le-lecsapott a vadászokra, mintha tudta volna, hogy most irgalom és kegyelem adatik neki érdemesebb lövés reményében; a tarka csérek ott libegtek előttünk, szelídített vizigalambokhoz hasonlóan; egyegy lápi ölyv oldalgott el lomhán a leshelyek fölött, gondosan ügyelt, nehogy túlságosan közel kerüljön a puskákhoz; a szalonkák pedig minden oldalról lecsapkodtak a védett sűrűségbe, a honnan az első gyanús mozdulat száz lépésnyiről is újra kiverte őket. A csöndesen úszó őszi felhők alatt olyan világra szóló hangzavar támadt egy perez alatt, hogy gyakorlott fülnek is dolgot adhatott a zaj tényezőinek a szétszedegetése. Lehetett-e nekünk kívánatosabb zenénk ennél a bolond zajnál, amelyben a bombardo tompa buffogása lépten-nyomon elvegyült fegyvereinkből? . . . S amikor az elhúzó szárnyasok a messzeségbe vesztek, s kissé alább hagyott a szakadatlan tüzelés a két part környékén: a délfelé hajló meleg őszi nap megnyitotta a torkát a brekegő zenészeknek, amelyek rögtönöztek is hirtelenében olyan hatalmas hangversenyt, a melyhez képest az ablaküveg késhegygyel karczolása klasszikus szimfónia. Valami remek az ilyen békahangverseny, a maga első tenorjaival, kiérdemesült basszistáival, stakkátóival és pompásan vezényelt karával. A legjobb torkú öreg legények közül kezdi meg a nótát valamelyik, hosszan elnyújtva húzza a recsegő, zokogó dallamot. Arra csakhamar felhangzik jobbról is, balról is a gyönge kíséret, amely eleinte ugyan szünetekkel ékes, de hirtelen nekirezgősödik s keserves üveghanggal szárnyalja túl egymást. A vezérénekesektől valóságos dühre gerjed pár pillanat alatt az egész kar, s mintha ropogós nyiszorgós uj csizmában korcsolyáznék valami elátkozott szellem a tavon: úgy meggargarizálnak csudálatos hangon és még csudálatosabb erővel. Szerencse,