Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XVIII. Lármás vizek - Pihenő

102 ?>o hogy az egész pokoli zene alig tart fél perczig, s aztán egy időre megint úrrá válik a viszonylagos csönd, különben nem volna ideges halandó, aki a mosorini mocsár közepén kiállana egy napsugaras őszi delelőt. De mi dicsőséggel kiállottuk. Buzdíthatott az a másik hangverseny, a mely a felhők felől üzengetett le hozzánk susogó szárnyak szavával, meg az a kellemes tudat, hogy a ki sovány zsákmánynyal kerül is elő a nagy hadjáratból, csak olyan bőven kiveheti részét a felséges báránypaprikásból, amelynek a savát-borsát a vén gojzer ezermester keze volt hivatva megadni, mire mi a tanyára kerülünk. Akkorra már a szélkiáltó szava újra végignyilalt a megnémult víz fölött. És leheveredénk a szőlődomb gyönge árnyékú oldalában, a hol „a vén gojzer" mint egy nappal fényeskedő holdvilág mosolygott s nagyokat kacsintott a ránk váró élvezet tudatának a gyönyörűségében. Pihenni! csak pihenni ezután az inkvizíczióbeli fáradság után! . . . Derékig sárosan, csuron vízzé izzadva a vastag iszappal való küzdelemtől, nem törődünk a világon semmivel sem, csakhogy végignyujthassuk összepotyolt tagjainkat a poros avaron, amely csenevész sarjával alig tudja beborítani az út szélét. Ó, ti mórsneffek, ti kegyetlenebb meghajszolói a vadásznak, mint a dsungelbeli tigris! Hogy bolondulunk utánatok, be a feneketlen mocsárba, amelynek szikkadt felülete könnyen megbírja a ti pehelysúlyotokat, de a melybe a hosszúszárú csizma nem győz eléggé lesüppedni, úgy, hogy a tapasztalatlanul vergődő puskás úgy érzi ott magát, mint a lépen ragadt czinke! Térden felül kotyvasztunk a jóféle csokoládé-színü csirizben, amely helylyel-közzel sűrű szilvalekvárrá válik, ott azután minden lépéssel harsogó lélekzetvétel száll ki tönkrement tüdőnkből; de még úgy is jó, ha be nem szorul a csizmánk valami sikos zsombiknyilásba,