Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XVII. Az erdő basái (színnyomatuképpel)

c-ö 93 A kölestáblán szemecskélő gerlecsapatot ha látjuk, s a nádasok síkvizein veszekedő vadruczák lármáját hallván, arra gondolunk, hogy íme, ez a megsokasodott szárnyas népség legalább is kétharmadában idei költés, rég elmúlt szerelem megtestesülése. Még csak eszünkbe se jut itt a rónán, hogy az évnek ilyen késő szakában uj szerelem támad valahol, túl a pusztaságok határain, a hol az erdők lombja között nem ül már fészkén egy madár sem. Pedig az a szerelem, amit a szeptember támaszt a homályos erdőkben, mohóbb, vadabb, forróbb a többinél. A szeptemberi alkonyat már elkezdi játszani azt az aranyozó játékot az erdőn, a mit csak az október tarkasága tesz igazán szemkápráztatóvá. A domboldalak sűrű berkei közt gyönge halványodás jelentkezik, egy-egy kis rozsdafolt, amelyen érczfénynyel törik meg az ég aljáról visszaszökő sugár. Nem látni ezt, amig delel a nap. Amig mindenfelől egyforma gazdagsággal szakad le a nagy világosság; megül addig az aprócska árnyék a fák alatt. De a mikor a múló verőfényt itt is, ott is felfogja egy gerincz, egy erdőfödte domb: akkor egyszerre hosszú szárnyas árnyékok születnek, széles barna árnycsikok bújnak ki a fa lombja közül, s pásztásan takarják be a völgyhajlásokat. Ilyenkor kell megnézni a szeptemberi erdőt. Ilyenkor ha ráesik szemünk a dombtetőre, a hol korán hervadó vadgesztenye-csoportot rázogat a bujkáló őszi szél: a rozsdavörösbe játszó lombok közt mintha titkos tűz emésztene, a melynek izzó zsarátnokától olvadni kezd a fa. Fényes szikra pattog az ág közül; azután, amint még lejebb száll a nap, megint kihűl az égés színjátékában pompázó erdő és sötét bronzfény borul a dombtetőre. S e csudálatos' kép hatását nem zavarja meg a régi zaj, az erdő sokszavu madárdala. Szinte lenyom a tündérvilágba illő hallgatás; szinte kívánnók, hogy az élet hangjai csendüljenek meg a levegőben. S íme megcsendülnek. Amott, egy sűrű domb páfrányos oldalában, a hol az árnyék már jó ideje elhatalmasodott: mély, döngő búgás komor hangja fut végig az erdőn, előbb halkan, aztán erősebben, folyvást erősebben. Egy hímszarvas küldi szét az erdőbe szerelmi szózatát. Amikor a rengeteg többi lakója rég elfeledte már a páros élet minden örömét, amikor nincs az erdőnek egyetlen epedő hangja sem: a szarvas szivében akkor rezdül meg az udvarlás vágya, akkor tekint csak szét a magány országában s keresi háremét. Az ősz, amely minden más állatra a közöny korszaka, megszépíti a világot az ő nagyúri szemében. Neki még a szerelem se kell abban az időben, a mely