Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XVII. Az erdő basái (színnyomatuképpel)

94 -co a nyárspolgári mézeshetek rendes ideje. Tavaszszal, a mámoros ömlengések törvényes farsangján, fejlődő fejdíszének az óvásával s gyarapításával van elfoglalva erdőségeink e királyi vadja; sokáig tart, amíg a nyár heve s a minden bokorban kínálkozó dúsgazdag táplálék megérleli a hatalmas agancsot, amelynek sötétbarna gyöngyei, hegyesre, gömbölyűre, simára dörzsölt sárgás bogai elérik a keménység legnagyobb fokát. Csak ha a férfias erő s a zsarnoki önkény e remek jelvénye teljes kifejlettségében díszíti bozontos homlokát, s amikor izomtól dagadó bikanyakán megereszkedik a férfiú-kort annyira jellemző sörtesörény: akkor érzi a szarvas, hogy eljött az ő ideje is a hódításra; akkor tudja, hogy erőre, szépségre, ellenállhatatlan a könnyűlábú karcsú tehenek előtt; akkor végre megkondítja haragos, vágytól ingerült, szerelmet igérő, de egyszersmind párbajra hívó bőgését az erdő szivében, amelyet gyönyörűséggel hallgat a legelésző tehén, s amelyre bősz rivalgással felel az asszony nélkül maradt, harczra kész vetélytárs. . Soha se feledi el, aki ilyen párbajt látott életében. sí Sí Sí Felséges tölgyerdő volt előttem, százéves fák kapaszkodtak fel a dombtetőre, a gerincz hajlatán kis erdei rét terült; az alatt, a hosszú völgy mentén, patak zurbolta a jókora sziklákat, amelyeket csupaszszá dörzsölt a folytonos mosdatás. Az erdei rét szélén barczázott a szarvas. Remek tizennégyes volt, tökéletesen kinőtt, vén bika. Hölgyei ott lehettek valahol a lombok mögött, hallottam a moszatolásukat. Epedve várták az erdők agancsos basáját, de az e pillanatban nem gondolt szerelemre. Vadul hányta a földet csülkével; fejét lehajtotta, s agancsa szemágával elkezdte felszakgatni a domboldal talaját. Azután újra bőgött, mély hangja szinte rekedten zúgott, meg-megszakítva hangzott. Egy szép üsző kíváncsian dugta ki fejét a bokrok közül, a vén basa vadul rontott neki, s nyomban beűzte a láthatatlanság homályába. De rögtön visszatért; felemelt fejjel, figyelő szemmel bátran nézett körül, lapátos fülét előre hajlította, fújt egy nagyot, azután koczogva ugrott ki a tisztás közepére, s ott megint elkezdett haragosan bőgni, mintha azt mondta volna: Ki az a vakmerő, aki családi szentélyem közelébe mer tolakodni?! . . . Volt aki feleljen rá, aki felvegye az eldobott keztyűt: jött a hívásra a sötét ellenfél. A homályból, a fenyvesek felől, egy magányos árny közelgett, erős hangjában mintha gúnyos kérkedés lett volna: Csak lassan a testtel öregecském, majd mindjárt kisül, hogy hány zsákkal telik; én se maradhatok a kedvedért örökös agglegény! . . . S néhány perez múlva ott állt a tisztás túlsó szélén egy izmos dalia, egy remek tizenkettes.