Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XV. Nyár végén (színnyomatu képpel)

83 Ma még tele vagyok életkedvvel s rajongással az egész világ iránt; szándékosan kerülöm a nyomasztó gondolatot, hogy a hanyatlás lejtőjére jutott immár az én szépséges templomom: az erdő, a mező. Kijárok bele imádkozni, bárha tüskét hordozok a szivemben, amelynek a sajgatását nem is akarom észrevenni. Inkább beletemetem magamat a lekaszált sarjú puhaságába, úgy kérdezem a szénává fonnyadó mezei virágtól: igaz-e, hogy nincs már bimbót fakasztó üdesége a harmatnak, a szellő játékának? igaz-e, hogy nemsokára csak emléke lesz az illatnak a mezőn? lehet-e az, hogy mindabban, a mi most még a kaczagó élet színével pompázik, benne van immár a sárgaság csirája, a mi egyre nő és terjed, amig el nem önti tőle a télvíz halálos betegsége?! . . . Nincs felelet; de a némaságban mintha szemrehányás volna; mintha a napsugár, amely egész hatalmát érezteti velem, csak azért tüzelne annyira, hogy eloszlassa az élet forrásának az ősereje iránt támadó bizalmatlanságomat. Titkos hang szólal meg bennem, a mely hitet követel az élet iránt; érzem, hogy bolond vagyok, amikor töprengéssel rontom meg boldogságomat. S mégsem tudok szabadulni többet a szomorú gondolattól, hogy ez az idő már kezdete a végnek. * S! * Ki törődik azzal?! A gazdaembernek csupa öröm, csupa jutalom, a mit lát. Esztendős fáradsága kamatját szedi most; ha végig tekint a sárga tarlón, eszébe jut a kincs, a mivel a legjobb édesanya, a fekete föld, kifizette a ráfordított gondot. Az elevenségtől duzzadó rónán kukoriczaföldek pásztás zöldje tarkállik szanaszét; puha még a tengeri levele, alighogy megzizeg, ha a szél belekapaszkodik. Tök levele el nem hervad, az indája meg nem fonnyad; meglapul közte a süldő, pompás zöldárnyékos vaczkot forgat ki magának, a melyből ki nem csalogatja a harmathullató estszürkületig semmisem. Csak a rét ne volna olyannyira fonnyadt! Csak ne hajlanék meg annyira a fű dereka a sorvasztó aszályban! . . . Hiába látom helyenkint olyan izmosságát a zöldnek, a mi mintha örökké tartó, el nem pusztítható erősség és elevenség volna; ott van mellette a marhajárta mező, amelynek a letaposott füve soha fel nem emeli többet a fejét, elfekszik az apró földrepedésben, belemossa az eső, lenyomja a nap, meggyöngíti, elerjeszti a harmat. A mi uj füvecske kibújik a gyökér hajtásából: csak olyan csenevész sarjú az; nyújtózik, kapaszkodik, a hogy lehet; jó szerencse, ha egy kis eső segíti az erőlködésben, megedzi izmait, megporhanyítja a földet töve körül. És hol vannak a csudálatos hangok, a mik nélkül pusztának tetszik a legfelségesebb növényi élet is?! Szerelem dalát nem dalolja többet a madár; ha megszólal a pacsirta, szokás az inkább mint epedés, ömlengés. Tengelicz, kenderike, egész fészekalja fiával hurczolkodik bogáncsról-bogáncsra; pityegve szólítgatja egymást, hogy el ne íi*