Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XV. Nyár végén (színnyomatu képpel)

84 maradjon vagy egy a csapattól; csattogó nótára majd csak a szeptember fakasztja újra, amikor a meglangyosodott levegőben kedvre derül az idei kifejlett költés, s könnyebben tanulja meg a szép szót. Valamennyitől csak a megelégedést tanulhatnám; az izgalom nélkül való sürgésforgásnak nincs egyéb czélja, mint élvezni a terített asztalon termő örömöket. Nincs semmi aggály, semmi gond; a tarlón akad a gerliczének elhullott kalász; a repczeföld lapálya ezrével csalogatja a vadgalambot, amely gömbölyűre, hájasra hízik az olajos magtól. Minden bokorban pihenője lehet a vadnak; csupa ingyenszállás az érő köles, a kender, meg a vadmuhar alagútja. Mért veszem hát észre, hogy milyen szürke por lepi az utak mentén a füvet, mintha a mulandóság hamvával volna behintve? Mért esik rosszul, hogy a vadgesztenye-fáról mint szakadozik le a vörösbarnára pörkölt levél, lyukat hagy a maga helyén a lomb közt; hogy lassankint rostává ritkul a nemrég átláthatatlan ernyő zöldje? Mért bánt, hogy a nap melege most már csak az érlelés munkájában hősködik, a mivel szolgálatába áll az enyészetnek? Pedig tudom, hogy hálátlan vagyok ezzel a váddal, mert hisz az idei érésben van a jövő kikeletkor újra fakadó élet reménysége. De mikor olyan önző az ember, s olyan kegyetlen a lemondás. Hisz' nem mindenkire derül uj kikelet, a ki elhervadni látta a nyár utolsó virágát.