Bársony István: Csend / illusztrálta Neogrády Antal. Budapest, Légrády, [1895]. / Sz.Zs. 1451

A puszta fiai közt

A PUSZTA FIAI KÖZT 77 Zuborgány Sándor is megértette, hogy vége a tréfának; most már nem czimbora, hanem az ügyész beszél vele. A cserény túlsó végéről szólt a válasz, ahol az első kocsi állott. — Én vagyok itt, Kelemen Jakab! . . . Indulhatunk? . . . A hold még egyszer végignézett a monostori pusztán. Feküdt jámboran a szűzgulya és ott folytatta a kérődzést, a hol az imént elhagyta. Egyszer-egyszer elbődült valamelyik borjas tehénke, arra mindjárt felelt a borja. A sövény mögül vékony füstfelhő szállt fel, ott folyvást égett a parázs, ügyelt rá a lakos, hogy ki ne aludjon, mert nem is szabad annak kialudni. Valahol a sötétkék égen egy kis fekete csík látszott: egy kútgém körvonala, amint belevésődött a semmibe. Egyszerre minden sötétebb lett; nyugaton belebukott a hold az égbe, csak a csillagok fénylettek sokkal szebben. Kivált a pásztor csillag, amelyik szinte a zeniten járt már. — Indulhatunk! — felelt a generális. — Isten áldja meg a gulyásokat! — Isten áldja meg magokat is! Robogtunk jó ügetéssel, végig a pusztán, ahol nincs út, csak buczka, meg kopolya-kút. Mind a